2016. máj 05.

Idő

írta: Hálomlábú Kobla
Idő

Fotó: Nagy Krisztián

Idő. Állandóan ezt mondogatta. Idő. Jött két ember, akik a kertet ásták fel, nekik is azt suttogta: idő. Ezt olyan hangsúllyal tette, hogy az emberek másnap már nem tértek vissza. Amikor felelősségre vonták, megvonta a vállát, de azt még odavetette: idő.
Nem lehetett vele szót érteni. Illetve csak egyet. Az időt. Ennyi. Mindenki feladta. Többet nem foglakoztak vele. Úgy tettek, mintha nem létezne. Ez egy mindig működő taktika.
Sok évvel később a francia szótárból kiesett egy Risperidon recept, amelynek a hátára ezt írta: „A tér színes tintapacaként folyik szét, majd elillan. Helyette marad a pillanat. Annak azonban nem lehet a nyomára lelni Marad a siess és siess. Én nem sietek. Azért sem. Lehet, eszem egy palacsintát. Baracklekvárral. De lehet inkább túladagolom a Risperidont.”

 
----------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------
Futnak a vonalak a vonal futamok,
futnak a fonalak, a fonal folyamok
A korlát foglya vagyok. Na.
A korlát foglya vagyok.

A korlát a kezemet körül fonja.
A korlát a volt csajom telefonja.
Tudom is én mi a korlát, mi a kéz?! Na.
Mi van itt még?

Láb, has, haj.
Hónaljban hajnal. Ajjaj. De
melyik ez a nap? Ez a Nap? Na!
Melyik ez a nap? Éjjel vagy nappal?

Zöld kuka gyere ide, zöld kuka gyere oda
Zöld kuka ide-oda, reszket a galagonya, ölelj meg! Na.
Ugye szeretsz, ölelj meg!

Zöld kuka mi fér bele? Belefér?
Zöld kuka hány fér bele? Belehány? Na.
Bele-bele, jön a bele,
zöld kuka már félig tele magááába.

Ne féljenek nincsen bajom,
kettő hete nincsen csajom. Na.
Kettő hete sokat iszom,
assz'em.
Bocsááánat.
bigor
  ---------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------
Részegen, a saját hányásomban fetrengve a város olyan, mint a csupasz őszinteség, pedig pocsékul érzem magam, de ezt az érzést csak így lehet megtapasztalni. Már ha akarja persze valaki azt, mikor csak az rémlik, hogy „egy csipkefátyol látszott, amint a távol homályból
gyémántosan aláfoly…”
Pedig csak a kiszolgáltatottság lesz végtelen, a nyomorult kábulat mint:„egy messze kéklő, pazar belépő, melyet magára ölt egy drága, szép nő és rajt egy ékkő”
A nő persze néha sokkal tisztábban látszik, a kérdés is egyértelmű: „hát te mit kerestél 
ezen a földön, mily silány regéket, miféle ringyók rabságába estél”?
De ezt a kérdést sosem meri feltenni magának senki. Én meg pláne hogy nem. Jellemzően azért nem, mert akkor kiderülne, hogy az egész egy gigantikus hazugság, „behintve fénnyel ezt a néma békét a halovány ég túlvilági kékét…
Aztán lassan elmúlik az egész, bealszom valami hideg utcakövön, hogy bután ott rohadjak meg és konstatáljam, hogy „virradtig maradtam így és csak bámultam addig”.
Az viszont fura, hogy miért mászik ilyenkor elő a költészet? Pár éve gondolkodom már rajta, de egyenlőre lövésem sincs…
(morpho)
Ui: Külön köszönet K.D-nek.

Szólj hozzá

Nagy Krisztián bigor (morpho)