Fotó: Icsu Renáta

— Itt vagy?
— Éva! Szervusz. Hogy kerülsz ide?
— Szevasz Péter! Hol van?
— Intézkedik. Világbéke, emberi jogok, olaj, ilyenek. Mi ez a kupleráj?
— Az életem.
— Romokban?
— Eddig bírtam.
— Pedig nem volt rossz dolgod.
— Nem?
— Látnád Ádámot.
— Egy lúzer. Mit gondolsz én miért kellettem? De ennyi volt. Azt akarom, hogy csinálja vissza. Az egészet.
— Te viccelsz.
— Neked jobbra, az a kétszáz kilós tömb. Az ott a terméketlen méhem. Életeken át nem fogant meg benne semmi csak a szégyen és a sajnálat. Voltam grófnő, kurva, mosónő, párttitkár, orvos, bérgyilkos, írónő. Sohasem adhattam csak elvehettem az életet. Nem taníthattam imádkozni, szeretni, gyűlölni. Középen a málladozó szikla, az ...

Fotó: Icsu Renáta 

Így, elegánsban. A kék sarokban a tériszony, tízből tíz a mérlege. A piros sarokban egy egész ország nyomorultsága, ami ma reggelre egy véres slejm hercegnővé nőtte ki magát. Hörgőimből a lefolyóba. Kezet fognak. Gong. Se bíró, se szponzorok. A párkányon állok. A tériszony egy jobb horoggal próbálkozik, de villámgyorsan elhajolok előle. Zuhanok.
A hatodikon Kovács úr az asszonyt veri. A Kiskovács az arcát egy plüss Transfromersbe temeti, úgy üvölt. Kovácsné már ötletel, hogyan mentse ki férjét a barátnői előtt. „Kimerült, nagyon sokat dolgozik. Türelmesebbnek kellett volna lennem. Két üveg bor nem is olyan sok az ő alkatához képest.”
Az ötödiken Jocó, a netről rendelt menyasszonyát ...

Fotó: Syporca Whandal

Sosem feledem apád utolsó szívdobbanását. A mai napig a fejemben zeng az a tökéletes csend. Nagyon jó érzés. Olyan, mint neked a víz alatt. Sőt, mint neked az alatt a víz alatt, aminek a partján napozik anyád, a kedvesed, a testvéred, a gyerekei és az apjuk. És ez nem fontossági sorrend. A csendre minden élő vágyik. Én is csupán ezt akartam. Ő is ezt akarta. Szóval lépjünk túl ezen az egészen, és egyezzünk ki egy döntetlenben. Én sem nyertem, és te sem vesztettél. Tudom, az én számból furán hangzik, hogy nézd a dolgok jó oldalát, hiszen ha megnézzük a híváslistámat, Pestis, Sáskajárás – bár az nem az én ötletem volt –, Tűzvész és Vízözön – őket olcsóbb flottában hívni –, ...

Fotó: Nagy Zopán

Egész nap a Dunakanyarban buszoztam, helyi járatokkal, oda-vissza. Szeptember eleje volt, időnként eltakarta a napot egy felhő, máskor előbukkant, néha éreztem a folyó szagát, a parton végigcikázó nyáremlékű zsizsegést, néztem a még zöld ágaikkal fakó napfényben kirajzolódó túlparti fákat, aztán hirtelen minden komor és reménytelen lett, a táj visszautasító volt, és idegen.
Egyedüliként szálltam le, kicsit fújt a szél, a közelben álló szürkés, lapos tetejű épület zárt ajtaján megtépázott plakát egy múlt havi koncertet hirdetett. Álltam ott, reménytelenül egyedül, nem tudom, meddig. Végtelennek tűnt, vagy talán inkább idő és tér nélkülinek. Rám zuhant és elárasztott egy súlyos, ...

Fotó: Nagy M. Hedvig

Néhány hónapig jártam az ördöggel. Nem ez volt életem legjobb döntése, de azért azt nem mondanám, hogy megbántam. Ez az utolsó közös fényképünk, aznap este hagytam el, amikor készült. Túlságosan öreg volt hozzám, én meg akkoriban inkább élni akartam. De mellette nem lehetett, később mégis azt vettem észre, hogy egyre gyakrabban hiányzik. Jól emlékszem arra a veszekedésre. Én táncolni akartam menni, ő meg inkább otthon maradt volna. Unalmas vagy, vágtam a fejéhez, aztán becsaptam magam mögött az ajtót, és magára hagytam. Amikor hajnalban hazaértem, már nem találtam a lakásban. Egy búcsúlevelet azért hagyott, mert mindig is adott a formaságokra. Hogy minden az én hibám. Meg hogy neki érzései ...

Fotó: Syporca Whandal

Róza néni halott volt már amikor megismertük, de ezt rajta kívül csak kevesen sejtették. Mi már csak szikár öregasszonyként találkoztunk vele. Mindig szorongva mentünk oda, mert soha nem volt tisztázva, hogy mi is a kapcsolat közöttünk. Azt tudtuk, hogy nem rokonunk igazán, legalábbis kapcsolatunk távoli. Ha a puha, nagy mellű, ételszagú anyó a spektrum egyik vége, a másik meg mondjuk egy elszáradt ág, akkora csúszka legalább háromnegyedig az utóbbi felé közeledik. Ócska, kitérdelt tréningruha és műszálas otthonka fedte hórihorgas testét, kicsit görnyedten járt, fejét lépésről lépésre előrebólintva. A hátsóudvaron,amit ő következetesen valamiért majorságnak hívott, úgy zötykölődött ...

Fotó: Nagy Zopán

– Az emlékei?
– Az emlékeim? Mintha egy filmet néznék, látom, ahogy játszunk a napfényes vasárnapi parkolóban. Persze ki tudja, mi az, amire emlékeznék, ha nem készültek volna fotók. És ha a családban nem meséltek volna semmit arról az időről. Szóval igen nehéz ezt szétválasztani. De ami igazán megfejthetetlen számomra, az a kettősség, ahogyan emlékezem.
– Hogy érti ezt?
– Mert miközben kívülről szemlélem mindezt, mégis, minden hang, szín és szag sokkal élénkebben él bennem, mint bármilyen felnőttkori emlékben. Hallom a lépcsőházajtó csukódását, érzem a bundás kenyér szagát, a kis piros műanyag motorbicikli tapintását, látom az utcák feletti eget, ahogy gyorsan mozognak a felhők. ...

Fotó: Nagy M. Hedvig

Egyszer híres voltam tizenöt percig. Elég szar volt, mert utána minden hülye felismert az utcán. Azóta inkább így járkálok. Így megyek a munkába, így megyek a boltba. Még szexelni is így szoktam. Mondjuk nem túl kényelmes így élni az életet, de megéri, mert legalább nem szól hozzám senki. Azt vettem észre, hogy valamiért félnek tőlem. Később megtudtam, hogy azért, mert állítólag úgy nézek ki, mint az a kiscsaj abból a horrorfilmből. Fogalmam sincs, miről beszélnek, mert én nem nézek horrorfilmeket. Rosszak az idegeim, az ilyesmi egyáltalán nem nekem való. És még csak tévém sincs. De valamiért mindig is szerettem volna kimászni egy tévé képernyőjéből. Ezért aztán ki is másztam, mert ...

Fotó: Syporca Whandal

Fotó: Nagy Zopán

Én titkom. Nem tudja senki, hogy rád gondolva milyen rezgés indul el bennem, s kígyózik ágyékomtól a fejem búbjáig, majd vissza. Én titkom, hogy míg a szokásos maszkomban közlekedek nappal, alig várom, hogy munka után hazaérjek, és a nyitott ablakban ülve csillapítsam mérhetetlen szomjamat. Ott ülök minden este héttől éjfélig, és ezek az alkalmak a teljes kiszáradástól mentenek meg. A szemközti házat lesem, hátha otthon vagy. Lent a parkban, ahol az aszfalt még éjszaka is meleget áraszt, lenge ingekben, szoknyákban, áttetsző ruhákban sétálnak nők és férfiak. Most jó, sóhajtoznak megkönnyebbülten a közelgő este mélyzölden susogó fái és az egyre hűsebb égbolt alatt. Míg a könnyű hold és a ...