Fotó: Puskás Erzsi

Volt úgy is, hogy jól ment. Emlékszel, amikor az utcán kígyóztak a sorok már nyitás előtt? Mindenki ismert, aki számított. A hűtőkamra jégpárás levegője, a húsok szaga, a vérfoltos vágófelületek, csillogó ízületek és csontok, a fehéren világító fal, aztán az előtérben nyüzsgők kipárolgása, türelmetlensége, a pultot fürkészők tekintete, mintha az életet magyarázták volna. Ahogy a hátul lévő vériszamos káoszból a pultig jutva szép, kívánatos rend lett, úgy tűnt minden a helyén van. Azt hittük soha nem fog véget érni. Mi volt a fordulópont? Hiszen mi nem változtunk. Igaz? Melyik volt az a pillanat, amikor a kirakat opálos, a pult foghíjas lett, a kések már nem úgy vágtak, nem sor, csak kietlenség uralta az utcát? Mikortól vesztettük el a lényeget? Vagy csak lejárt az időnk? Megöregedtünk?

hk

----------------------------------------------------------------------------------------------------------------

Egyik születésnapomra egy csendéletet kaptam ajándékba, és nem éppen poétikus hangulatomban az első reakcióm az volt: ki nem állhatom a csendéleteket, mert unalmasak. Ebből is látszik, milyen vékony hártya választja el az őszinteséget az udvariatlanságtól. Azóta érettebb lettem, vagy benőtt a fejem lágya; és rájöttem, milyen nagyszerű, amikor egy képen a legkülönfélébb, nem feltétlenül összetartozó tárgyak tűnnek fel: sonka és iránytű, túlérett füge és törött hegedű, habverő és az újvilág térképe. Vagy óra és bárd. Ugyanis nincs poétikusabb foglalkozás a hentesnél. Hiába tagadjuk, vagy tettetjük: mindannyiunkban ott rejtőzik a gyilkolni vágyó állat. Ennek megélésére viszonylag szűk keretek adódnak a civilizációnak nevezett rémálomban. Persze azért vannak kivételek. Mindenesetre a hentesbárddal lecsapni legalább olyan szép, mint a perzsa költészet: véget vetni egy életnek, azért hogy egy másikat tápláljunk vele, tiszta költészet. Közben persze mégse azt teszünk, amit akarunk, hiszen fejünk fölött ott lebeg a mai társadalmunkat a vad és vérszomjas ősembertől megkülönböztető legnagyobb béklyó: az idő.

má

----------------------------------------------------------------------------------------------------------------

A tanúvallomások szerint Mr. Finigan és Mr. Leary közös nyári vakációzást beszéltek meg, mielőtt kioltották egymás életét. Csendes, ölésbe torkolló érvelésüket megelőzően arról beszélgettek, hogy vajon ha tényleg színház az egész világ, akkor az élet, mint színdarab, mikor fordítja őket egymás ellen a drámai cselekmény érdekében. És ha determinált a meghökkentés, továbbá tény, hogy a darabban felbukkanó pisztoly mindig eldördül, akkor vajon a csontozókést kinek a vére mocskolja be előbb? Lévén, hogy Mr. Finigan mielőtt hentes lett, két éven keresztül irodalmat tanult egyetemi kereteken belül, előre tudta, hogy Mr. Leary szenvedi el az első döfést ám indulatai annyira magával ragadták, hogy elfelejtette Mr. Leary tengerészgyalogos múltját. Így adóztak egymás vérében fürdőzve az ötlettelen közhelygyártók oltárán a lusta kritikusok dicsőségére.

vi

----------------------------------------------------------------------------------------------------------------

Mostanában sok köztük a sztár. Ők a hentesek. A földről lehet enni a boltjukban. Nem is darabolnak, hanem MR-rel és lézerkéssel műtenek. A feltárt hús pedig olyan szép, mint egy fénykép. Hozzáérni sem merek, nemhogy megsütni. A sztárhentesek műtött húsaival ugyanaz a bajom, mint amit Hrabal írt a nők és a kifésült dél-amerikai nagymacskák viszonylatában. Én még álltam az abálólé előtt. Órákon át kavargattam a bűzös, rotyogó boszorkányfőzetet. Alul lefagyott a tököm, felül leégett a fülem. Hallgattam, ahogy a férfiak a sufniban töltik a kolbászt. Pálinkaszag és vállalhatatlan mondatok kúsztak ki az ajtó résein át. Egyszer, majd én is ott töltöm velük, gondoltam. De már soha. 

Mike Modok