Fotó: Icsu Renáta

- Bámulsz.
- Hetvenkettő szilvesztere volt. Apád pezsgőt bontott, mikor anyád megmondta neki, hogy apa lesz. Jól felrázta, mint a filmekben, a dugó meg egyenesen a szemeim közé. Az a sárga folt, pont a feszület fölött. Ott sohasem meszelt le, mert akart egy emléket arról az estéről. Amúgy meg tudom, hogy tudod, hogy nézlek.
- Akkor most már tudom, hogy tudod, hogy tudom.
- És én is tudom, hogy tudod, hogy tudom azt, hogy tudod.
- Csináljuk ezt egész nap. Én tudom, hogy te tudod, hogy én tudom azt, hogy te tudod, hogy én tudom.
- Mi van, nincs itthon kávé?
- Nincs. Na, játszunk.
- De ezt a végtelenségig lehet játszani.
- Pontosan azért.
- Miért alszol nyitott szemmel?
- Nem akarok álmodni.
- És miért nem?
- Tényleg leszakadsz, hogyha hazudok?
- Tényleg.
- És akkor meghalunk?
- Nézz rám. Több tonna vagyok. Belőled nem maradna semmi. Én még bontott anyagként elmennék, de téged sejtenként kellene lekaparni rólam. Mondjuk, egy jó kőműves egy mozdulattal megoldja.
- Holnap eladom a lakást.
- Miért nem akarsz álmodni?
- Holnap aláírom az adás-vételit.
- Hallottam.
- Egy hónap múlva elköltözöm. És akkor nem leszek itt, hogy bámulj.
- Én nem bámulok. Figyelek. Látok. Emlékezek.
- Ó, te betonkoszorús költő.
- Ezerkilencszázhetvenkilenc, augusztus tizenkilenc, este nyolchuszonkettő. A kicsi Portai Amália a gyermekszoba résnyire nyitott ajtaja mögül kihallgatja szüleit: „István ezzel a gyerekkel valami nincsen rendben. - Margitkám, gyönyörűm, velünk sincsen minden rendben és ez így van jól. - István! Én komolyan azt gondolom, hogy intézetbe kell küldjük Amálkát. - Margit! Gyönyörűm? A gyerek marad.”
- De a gyerek nem maradt. Az első hónapokban még szerettem álmodni. Aztán minden olyan szabályos lett még itt bent a fejemben is. Nem repültem többé, eltűntek a sárkányok, tündérek, hercegek, csak az élére vasalt egyenruha, a reggeli ima, a délutáni ima, az esti ima, a szilencium és az alvás előtti ima maradhatott. Néha láttam magunkat kívülről. Ott feküdtünk, húszan, lányok, pont úgy, mint ahogy a Biblia fekszik egy halálraítélt zárkájában. Azt hiszi, hogy vigasztalódik a lelke, de az a fekete könyv csak arra emlékezteti, hogy az út, amit választott a kárhozatba visz. Olyan, mintha betonba öntenék a lelkét és beledobnák a szenteltvízbe. Egy ilyen helyen, nincsenek álmok, csak emlékek és szabályok.
- Innen fentről pont úgy nézel ki, mint a Biblia ami ott fekszik egy halálraítélt zárkájában. Pont annyira is vagy nyitott, de ezt most hagyjuk. Egy dolgot azonban ne felejts el. Egy halálraítélt zárkájában nincsen kétszemélyes ágy.
- Talán egyszer majd újra álmodok valakinek a vállán. De addig is jól esne egy erős kávé.

vi