Fotó: Varga Imre

Még 1923-ban állt be az akácfa alá, és várta, hogy Márta végre bevegye a szárítókötélről nagyanyja fehér csipkés hálóingjét, amely azt jelezte: végre felmehet, mert elment a férj otthonról. Az idő csigalassúsággal vánszorgott előre, jobb híján egyik cigarettáról a másikra gyújtott, de a női fehérnemű csak nem akart eltűnni a gangról. Közben eltelt néhány óra, talán néhány nap, esetleg néhány év, és nagybátyja – aki egy óvatlan pillanatban és teljes tévedésből Mexikóba vándorolt ki –, megírta: Trockij hátába jégcsákány állt. Ez már 1940-ben történt. Ezen persze senki sem lepődött meg, mert veszélyes dolog a háztartás, főleg a konyha, ahol mindenféle balesetek érik az embert, és ő is legszívesebben megragadva valami alkalmatos házi szerszámot, egy mozdulattal távolította volna el azt a lomha férjet, aki képes örökösen a felesége nyakán ülni. Végül úgy 1980 körül – de ez nem teljesen biztos –eltűnt a csipkés hálóruha, és ő izgatottan rohant fel a lépcsőn.

-          - Mi a frász tartott ennyi ideig – kérdezte a férfi.

-          Mindennek vége  ‒ szipogta a nő –, meghalt.

A férfi persze semmit sem értett, és csak nagy nehezen fogta fel: őt bizony lapátra tették. Mert nincs banálisabb egy olyan viszonynál, amely forma nélkül maradva egy puszta főnévé silányul két kérdőjel közé tévedve. Legalább olyan nevetséges, mint egy jégcsákány a hátba miközben Agustín Lara azt énekli: mi rival es mi propio corazón por traicionero.

má

 -----------------------------------------------------------------------------------------------------------

Túl van rajtam. Ő is. Nem ezt ígérte, de leszarom. Neki is csak egy megléphető akadály voltam. Egy léc, amit két dugásra szigetelőszalagozott az online szerelem bocskoros Intézője, és odavetett a négyszer száz gátizmára. Úgy néz ki, levert vagyok, többszörösen kihevert, elhagyott szubjektum. Ezt még elszívom, és még egyet, aztán elsétálok, de lesznek éjszakák, amikor erre tévedek, és tudom, hogy igazam lesz. Most a dühömet az udvarodra fújom. Udvaroljon neked a csempész cigarettám kátrányos tündérlófasza. Nem ezt érdemeltem. Nem ezt ígérted. Picsába! Persze a pólót, amiben aludtam azt megtartottad. Én álmodtam sárgásra a nyakát. Legalább tudnálak gyűlölni, akkor sokkal jobban szeretnélek. Azt ígérted, nem mosod ki azt a lepedőt, mert az a folt ott, az mi vagyunk. Akkor most hol vagyok?

vi

 -----------------------------------------------------------------------------------------------------------

GRB-539. Amikor megkértem a kezed, már sodortam a cigarettámat. Persze miattad tértem át a jó öreg barna szofiról, te, az ötven kilóddal lány létedre a legvagányabb voltál a társaságban.

Száraz dohánydarabok éktelenkedtek a bársonyborítású apró kék dobozon. Még az esztergapadnál, először a nagy műhelyben sem remegett annyira a kezem. Vagy vörös volt? Igen, vörös, mert a Margit körúti zálogházban még csak azt lehetett kapni. Sokszor gondoltam utána arra az ismeretlen nőre akié lehetett azelőtt a gyűrű. Az eladó azt mondta, kifejezetten eljegyzési. Három apró kővel volt berakva. Nem volt pénzük, vagy meghalt a férje és nem akarta még a fiókja mélyén se tartani? Végül a legjobb mentséget találtam ki, miszerint megcsalta a szerető férjet.

A Ponty utcában laktunk akkoriban... mindig felemlegetted, ha megláttad az utcatáblát, hogy „pont Ponty a Vízivárosban”. Ilyen lépcső volt ott is a ház mellett. Persze hogy igent mondtál. Most is remeg a kezem, ha a bársonyhoz érek. Nem akarok még meghalni. Már egy hete a zsebemben hordozom, amióta a fürdőszobapolcon hagytad 12 év után először. Sietségemben levertem mellőle a parfümödet. Ez az utolsó sodort cigaretta, mindjárt végig ég, még kivárom. Már indulok is. Csak a keserű utóíz marad. GRB-539. Gerberának hívtad.

Moha

 -----------------------------------------------------------------------------------------------------------

Mit keres itt? Mire vár? Lehet, hogy rám? Valaki után leskelődik? Mi lesz, ha megszólít? Mit mondjak neki? Amíg nem megy el, addig én ki nem lépek a lakásból. Képvisel valakit? Eljár a nevében? Egyáltalán van foglalkozása? Postás? Olyan zöld a kabátja. Most itt tart cigiszünetet? Levelet akar átadni, üzenetet? Akkor dobja már be a postaládába a többi közé. Aztán húzzon el. Némelyik már ott rohad jó pár hete. Amikor összeszedem magam és emberfeletti bátorsággal kiürítem azt a görbült ajtajú, néhol rozsdás postaládát, mindig kiderül valami. A nagy része reklám, de ott vannak a rohadt számlák. Egy rakat emelkedik ingatag oszlopba az íróasztalon, amit még nem bontottam ki. Talán holnap. A legszemetebbek az ajánlott levelek. Ugyanúgy lesnek rám a lerohadt posta kopott fachjaiban, mint ez a zöldkabátos. Feladójuk mindig titokzatos, mert nem tudom elolvasni, hogy mi van a cetlire írva. Az biztos, hogy valaminek a hivatala. Azoknak meg mindig igazuk van. Akkor meg minek vegyek át bármit is? Ez nem megy. Most rágyújt még egyre? Be kell telefonálnom, hogy ma sem érek be. Ki fognak rúgni. Elárasztanak majd az ajánlott levelek, amiket úgysem veszek fel.

hk

 -----------------------------------------------------------------------------------------------------------

Hihetetlen, hogy mennyire nem változott semmi. Bár a bokrok mintha nagyobbak lennének. Lehet, hogy Sanyi bá sem él már. Régen mindig ő gondozta a növényeket.  „A kertnek rendben kell lenni” -mondta mindig.  Akkor még autója sem volt senkinek a házban. Most meg már kettő is áll a kert végében.  Pont ott, ahol annyit rohangáltunk, zajongtunk, fociztunk délutánonként iskola után. A Béla egy zseniális rúgással be is törte Sanyi bá ablakát. Ő csak mosolygott az egészen, de a szüleink megkergettek rendesen. Mint amikor dohányoztunk a kapualjban. Miért gondoltuk, hogy nem vesz észre senki?  Asszem rágyújtok. Most már megtehetem, anélkül, hogy rám szólnának.  Már senki nincs itt, aki ismerhetne. A füstön keresztül, mintha fakult fotón nézném a kertet.  Még mindig meg van az a kis bemélyedés a kapu mellett. Most is oda nyomom a csikket, mint régen.

SZÁ