Fotó: Birtalan Zsolt

A párhuzamosok a végtelenben... Tételezzük fel azt, hogy egy életút egyenes, és egyben tekintsünk is el azoktól a földhözragadt realistáktól, akik szerint kanyarog, meg cikk-cakkban ugrál.
Szóval, ha két életút egyenes, és valahol, mondjuk a Liszt Ferenc téren péntek este metszik egymást, akkor ott történik egy találkozás. Viszont az egyenesek igen szabályozott természetéből fakadóan, a pillanatnyi és nagyon intenzív élményt követően a két életút már soha nem keresztezi a másikat. Szaladnak tovább egy elképzelt végtelen felé, amit nevezhetünk könnyelműen akár halálnak is.
Akkor most képzeljük el, hogy a két életút párhuzamos egymásra, ám a világ távoli szegmenseiben futnak. Mondjuk az egyik Varsóban a Bem téren, a másik Nairobi nyomornegyedében. Ők ketten a távolság, és párhuzamosság okán soha, nem fognak tudni egymásról, ellenben ha közelebb helyezkednek egymáshoz, akkor már esetleg érzékelnek a másikból valamicskét. Csakugyan látni a spejz kisablakán keresztül, amint reggelenként meztelen szappanos bőrét mossa, zuhanyozza, de csupán ennyi, semmi több.
A következő eset legyen az egymástól akár pár centire elhelyezkedő párhuzamos életeké. Gyönyörű kapcsolat, kis híján hírértékű, de nem borzasztó, hogy igazán sosem érintkeznek? És ismert egy szomorú tény. Két párhuzamos egyenes nem futhat egy helyen, mert akkor a két egyenes geometriailag megkülönböztethetetlen, pontosabban az csak egy darab egyeneske lehet. Identitásunkat feladni valaki másért pedig nem igazán egészséges, már-már beteges viselkedés lenne. Azt is mondom ezzel, hogy a szerelem forró hevében felolvadni, és valakivel önmagunkat megőrizve elkeveredni elméletünk szerint nem lehetséges. Valószínűleg ezért dolgozott annyit pár romantikus matematikus, amikor a párhuzamos egyeneseket valahogy mégis metszeni akarták, ha máshol nem legalább a végtelenben.

bigor