Fotó: Puskás Erzsi

Az esőmosta napnyugtában kivételesen nem jutott eszébe a hosszú út, ami eddig a pillanatig vezetett, a rengeteg lépés, amit a kiérdemelten sikeres életért megtett.
Na persze nem ebben a cipőben, hiszen ez nem arra van, hogy akár csak a limótól elsétáljon a bejáratig, pláne, ha vizes az aszfalt, hanem például arra, hogy elhelyezze azt a hozzá hasonlóan messziről érkezett kis figurát, aki oly lelkesen tartja most az ernyőt.
Lehet, hogy hasonlatos volt épp egy zsák krumplihoz, ám ezt mindenképpen feledtette az, hogy ezt a zsákot olasz varrónők kézi öltései igazították megmunkált, ám eredendően hízékony testére, melyet rendszeres, hatékony, de örömtelen edzéssel kényszerített rá, hogy ő lehessen most a legelégedettebb szénhidrogén-alapú tömeg a környéken.
Akkor, ott, beérett végül a kitartó céltudat, mi elégséges intelligenciáját kitűnő szorgalommal táplálta az egyetemi évek alatt, egészen a valódi diplomamunkájáig: önerőből, pedigré nélkül bejutni a tényleges hatalom köreibe.
És sikerült, tudta, övé a férfi, aki felismerte felkészültségét, értékeli elszántságát, és talán szereti is. És most viszi…
KR

----------------------------------------------------------------------------------------------------------------

Mr Panninghale szokásos péntek délutáni sétáját végezte, halott nejével a vállán, amikor megérkezett a városba a régóta várt eső. Panninghale asszony szokásos pénteki sminkjében hevert férje vállán. Egy kevés pír a sápadt arcon, kicsiny szájfény, ám erősen pillázott szemek. Mr Woodbauer a ház ajtónállója meg is jegyezte- „Csak nem valami évforduló?” azzal megvonta jobb szemöldökét, huncut mosolyt eresztett Mr Panninghale felé és kinyitotta esernyőjét, nehogy a smink elmosódjon. Kérdésére azonban nem érkezett válasz.
Magában meg is jegyezte- „Kiudvariaskodom neki az ernyőmet, hogy ne egy ázott halottat kelljen neki bámulnia egész hétvégén, erre sehol egy dollár vagy egy köszönöm. Hát én mondom, hogy furcsa egy világ ez.”
vi

----------------------------------------------------------------------------------------------------------------

Emelik. Emelnek. A nőt. Az esernyőt. Szél van. Ver az eső, tükröt csinál a betonból. A Nap gyenge melegével nyirkos, rossz helyet kotyvaszt a városból. Emelik. Emelnek. A nőt. Az esernyőt. Szívességet ki ad kinek? Emelik. Emelnek. A nőt. Az esernyőt. A szél lebegteti, kikergeti a sarokban megbúvó papírszemetet a nyílt terepre, hogy az eső a földre nyomja sorozatlövéseivel. Emelik. Emelnek. A nőt. Az esernyőt. A többieknek a szálloda halljának kissé párás, esőcseppekkel csíkozott ablakai mögül ez már oly messze van. Mintha tévét néznének. Már csak odakint emelik. Már csak emlék, hogy emelnek. Úgy tűnik számukra, mintha meg sem történt volna. De futószalagon jönnek a következők. Emelik. Emelnek. A nőt. Az esernyőt.
hk