Fotó: Tóth Illés

Ahogy Lőric barát mondta a Rómeó és Júliában: Korai virág korábban hervad - fejezte be suttogva K. Mint idézet persze egyetlen formai követelménynek sem felelt meg, nevezetesen pontatlan volt, nem az mondta, akinek K tulajdonította, és még a szituációt sem találta el, amiben ezt a mondatot citálni illenék. P temetésén voltak, talpig feketében a tűző napon, érzetre 99,9% páratartalomban, fejükön kipával, kezükben kővel, hogy a halomra helyezhessék, ha már a rabbi is úgy gondolja végre, hogy P jobb helyen lenne kétméternyi föld alatt. Hosszú, monoton kaddis töltötte be a levegőt, és P csak eltűnt a talajban örökre. 

Kő, kipa és nyakkendő nélkül lépkedtek csendesen kettesben a temető kapuja felé. K egyik kezét zsebre dugva, másikkal a zakóját panyókára vetve rugdosott egy kavicsot már vagy öt perce, úgy tűnt, mintha végig akarná vezetni az ösvényen, majd gólt lőne a Feltámadunk SC kapujába. És akkor Z megértette végre, keresett ő is egy formás kicsi kődarabot, amivel végigcselezheti a kijáratig hátralévő százötven métert. Csodálatos technikával játszott ki egy képzeletbeli hátvédsort a ravatalozó mellett, majd két pompakocsi között vitte el ördögien a játékszert és egyszer csak a kapunál találta magát. Innen már igazán nem lehetett hibázni, és valóban nem is tudott. A kavics messzire szállt a sírkerten kívülre, és ezzel beállt egy sajátos egyensúlyi helyzetet, aminek a hívő buddhista-zsidó P minden bizonnyal nagyon örült volna, mert ezáltal a kövek száma a temető területén közel állandó lett. Mindenkinek a saját jingjangja. Hajrá, P!

Z

-----------------------------------------------------------------------------------------------------------

Ki itt belépsz reménnyel, légy ember! Ki lelépsz, hagyj fel véleménnyel. Ragozhatnám tovább, próbálhatnám megmagyarázni, kereshetnék magamban valami kicsiny morzsáját a megbocsátásnak, de a helyzet az, hogy abban a korban éltem én, mikor hiányzott ez az óra az iskolából. Akkoriban mindenki beteg volt, vagy csak kiírták. Gyermekem azért hoztalak el a dolgok rozsdásodó közepére, közelebb a túlsó parthoz, hogy tudd, mi már ide sosem fogunk visszajönni. Együtt átmegyünk, nem nézünk hátra. Kérlek, add most ide vattacukrodat, hogy legyen ellensúlya döntésemnek. Nem bíztatlak semmivel, még azzal sem, hogy ott jobb lesz. Ami biztos, hogy mostantól másabb lesz, és ha átérünk az lesz az első dolgom, hogy veszek neked egy hatalmas vattacukrot. A többit pedig, mi találjuk ki.

vi

-----------------------------------------------------------------------------------------------------------

A híd közepén ragadtunk. Nagyjából a felénél, úgy tűnt, mozgójárdára tévedtünk. Érzett minket, és ha haladni akartunk, állandóan visszasodort néhány méternyire. Onnan tűnt fel, hogy a rohadó tartóelem, és a koszos, gyenge lámpa ugyanabból a perspektívából úszott lassan a látóterembe újra és újra.  Az épületek a hátunk mögött foghíjas vigyorral figyelték egyre kevésbé lelkes igyekezetünket. A folyó csak imitálta a mozgást, alattunk a piszkosszürke örvény lusta ritmusban nyelte el és köpte ki ugyanazt a műanyag palackot. A távolban a szürkéskék, végítéletet idéző esőfelhők is állni látszottak, csak magukban kavarodtak. A villámok ismételték magukat, ugyanazt a kísérteties ívet húzták. A tejfehér kondenzcsíkok nem akartak eloszlani. Az árnyékok tétován, csigalassúsággal mozogtak előre és hátra. Az idő szűk hurokba csavarodott és végeláthatatlanul ismételte önmagát.  A túlpart fái, épületei, a kikötők rámpái, amik korábban oly kristálytisztán látszottak, végleg a fantázia anyagtalan terébe emigráltak.

hk