Fotó: Nagy M. Hedvig

Annyira boldog vagyok. Egy patológus ismerősöm szerzett nekem apró emberi csontokat. Ujjperceket, lábperceket, ilyesmiket. Az aprólékot, ami senkinek se hiányzik. Én meg elültettem a csontokat a kertemben, hogy hátha kihajtanak majd. Aztán jött a tavasz, és hát kihajtottak. Annyira büszke voltam magamra. Mert amúgy elég szarul néz ki a kertem. Amit nem sikerül kiszárítanom, azt megeszik a férgek. Ez a csontfa viszont valamiért nagyszerűen érzi magát, pedig az idén a szokásosnál is szárazabb volt a nyár. Már meg is hívtam az összes barátomat a szüretre. Csontlevest főzök majd nekik. A kisujjaikat persze le kell majd vágnom, hogy jövőre is legyen mit ennünk, mert a patológus ismerősöm már nem patológusként dolgozik. Remélem, nem haragszanak meg nagyon. Ha egyedül kell ennem, az mindig rettenetesen kiborít.

Ferdinánd Zoltán