Vasárnapi romantika, fotó: Füle Zsófia

Megyek haza, erre ott ülnek rajta. Illetve nem ülnek, hanem smárolnak. Ülve. Ülve smárolnak. Pedig fiatalok. Miért nem állva smárolnak? Nagy a nyelvük? Lehúzza a fejüket? Az ott az én padom. Én voltam itt előbb. Én már akkor itt háltam, amikor még csak egy tervrajz volt az alpolgármester szeretőjének az asztalán. Én már akkor is itt aludtam, amikor az alpolgármester szeretője szólt a férjének, hogy lesz ez a meló, ez a parkrendezés. Minek? Minek kellett ez? Én vagyok a ronda és nem a park. Meg lehet mondani. Ide kell jönni és meg lehet mondani. Kérem maga ronda. Magára máshol lenne szükség. Ott, ahol a csúfok megbuknak. Ott, ahol igény van a magányra. Kérem, innen menjen el, mert ez a közakarat. Értem ezt is, hogy ideülnek. Itt smárolnak a hálószobám sarkában. A nyelvük az aranymetszésben, én meg guggoljak a semmiben. Legalább ölelnéd át, de fajankó. Most akkor mihez kezdjek? Mehetek vissza Városligetbe, bár azt hiszem ott is lesz valami, de hol van az még. Addig ezek még ötször szakítani fognak. Remélem.
vi

      ------------------------------------------------------------------------------------------------------------ 

Ha kronológiailag elemezném a csók történelmi fejlődését életem folyamán, az alábbiakat vetném papírra: Az első hat évemben a családi előzmények határozták meg a hozzáállásomat. Millió cuppogással. Puszit papának, mamának, nagynéninek, boldognak, boldogtalannak, mert az annyira elvárt. Ezt a korszakot utáltam a legjobban. Akkor is, és most is. Oviban a Gergő adott egy Forma 1 sebességű puszit, mielőtt elvette a játékot a kezemből. Soha többet nem kerestem a társaságát. Égő volt.  Az általánosban a „kétszerelemespármindigegyüttjár” Bonnie-ja voltam. Száj összeérintés és minden egyéb nélkül. Igaz Clyde gyakorlatilag nem létezett. Viszont az úttörő- és kisdobos avató ünnepségen egy ötödikes fiúval, (én elsősként) képviseltük a többieket. Így ez a tény megalapozta a közhangulatot az összeboronálásra. S ez rányomta a bélyegét a következő időszakra. Gimiben jött a Bazilika előtti tér (is), meg a smárolás (is). És egy történet, amit sokan nem vettek észre. Később részese lettem a hitvesi csóknak. Megáldotta a lelkész, és felhatalmazott rá az anyakönyvvezető. Biztos, ami, biztos. Megtanultam elfogadni vihogás nélkül a kézcsókot, láttam a híradóban, meg élőben a május elsejei felvonulásokon az elvtársit, ami mentesült a nemi identitás kérdéskörétől, olvastam, hogy az eszkimók egészségmegőrzés miatt inkább az orrukat érintik össze. És az állandó jelzők, amik ehhez köthetőek. Velence a Sóhajok hídjával, a fagyöngy, a Pápa gyűrűje, Júdás árulása, a franciák. Majd jöttek a csemeték. Így elkezdődött újra a találkozás azzal a sokféle érzelmen alapuló, emberi érintkezéssel, amit annyi művész leírt, lefestett, filmre vitt, elénekelt, eljátszott, lefotózott. Látom rajtuk a kezdetek bizonytalanságát, meg persze a „Jaj anya, ez olyan ciki” hangulatát. De azt is, hogy pontosan tudni fogják, milyen elképesztő érzés. Vízparttal. Szerelemmel.
L. Cat