Fotó: Szász Zita

Z a csendre eszmélt. A zenét, az éltető köldökzsinórt, ami az éjszakához kötötte kegyetlenül elvágták és most magányosnak érezte magát, ahogyan kialvatlan, véreres tekintetét végighordozta az ismeretlen, csata utáni tájon. A szobában volt egy kanapé, egy asztal, az asztalon hamutartó, a hamutartóban csikkek, a csikkekben halál. A szobában továbbá egyszerre volt izzasztó hőség és csontig hatoló, hullaházi hideg. Jelen volt még a gomolygó füst látványa és szaga valamint két fikusz, az egyik már eltávozott oda, ahonnan fikusz még nem tért vissza, a másik még menthetőnek tűnt a kanapéról szemlélve, ahol Z is meghúzódott.
Későre járt már az idő és a buli is megdögleni látszott, árnyak sejlettek fel a sarkokban és a falak mellett. Egyáltalán nem tűntek élőnek, pedig mozogtak, csak a cukorsokkon pörgő K volt még éber és szószátyár, szavai áttörték a füstködöt és félhomályt, tisztán és érthetően ki lehetett venni, ahogyan alig leplezett mohósággal a hangjában mondja, “Én nem tehetek semmiről, kérlek, de mondd csak, akad még nálad abból a Toblerone-ból?” De mielőtt Z megtudhatta volna, hogy kinek is adresszálta K a kérdést és, hogy az illető rendelkezik-e még Tobleronéval egyszerre újra megszólalt a zene, basszusa kitöltötte a teret, de most már egyáltalán nem hiányzott. Tolakodó, tört ütemei próbálták visszarántani Z-t a részegségnek abba a szakadékába, ahonnan az imént éppenhogy csak kikapaszkodott. Túl fáradtnak és törődöttnek érezte magát egy újabb cliffhangerezéshez a józanság peremén és már éppen azon volt, hogy a feltétel nélküli megadást választja, a kanapéhuzatban való totális  feloldódás csábító lehetőségét, amikor egyszerre csak K jelent meg, ezúttal nem csak hanghullámok formájában, hanem személyesen, és csak azért nem segítő jobbját nyújtotta, mert azt teljes egészében lefoglalta egy rúd Toblerone. Gyere, Z! Mondta ellentmonást nem tűrő, a fülén kicsorgó adrenalintól elcsukló hangon. A taxink már vár ránk.

Aknay Csaba