Fotó: Puskás Erzsi

Itt hagytak. Baromira itt hagytak. Itt hagytak, pedig nekik csináltam.  Végig azt hittem, meg vannak elégedve, tetszik nekik a munkám, beleillik a hétköznapjaikba, és ünnepnapokon sem toltak félre. Az pillanatnyi egyensúly, és a természet közelsége… És jól csináltam, bizisten! 32 év! Jól kellett csináljam. Most meg lelépett mind. Az öregek meghaltak, a fiatalok összepakoltak… Ez az élet már olyan merev, nincs masszőr, aki kilazíthatná. 
- Ne haragudj kislány, lelöknél? Semmi extra, csak essél nekem. Kösz. Majd ha tudsz, rugaszkodj el.
bigor

               ------------------------------------------------------------------------------------------------------------  

Hagyatéknak lenni elkeserítő állapot, de lehet reménykeltő is. Belső nézőpont kérdése. Zsófi néni menyasszonyi ajándékként kapott engem még a múlt évezredben, és ez idáig ő törölgette legtovább rólam a port. Mikor elvitték a gyűjtőtáborba, egyéb kincseivel együtt a szomszéd asszonyra bízott, aki őrzött is engem, de sajnos a háború végén senki nem jött értem, így az értelmiségivé váló munkáscsalád féltett tulajdonaként vészeltem át forradalmat, rendszerváltást a Világirodalom remekei sorozat mellet az üveges vitrinben. Mikor Zsuzsika örökösei egy becsüsnek adtak, reméltem, hamarosan méltóbb helyre kerülök.
Kikiáltási áram igen szerény volt és az árverésen összesen ketten licitáltak rám, mégis büszke voltam, hogy végül védőfóliába csomagoltak és új tulajdonosom otthonában a TV tetején egy csipketerítőre kerültem. Innen az egész családod nyomon követhettem. Láttam az aprókat felcseperedni, elköltözni, az öregeket egyre erőtlenebbül csak maguk elé bámulni, míg lassan rájuk sötétedett a szoba. Már csak ritkán törlik le rólam a port. Hamarosan újra gazda után kell néznem.
BSZ

               ------------------------------------------------------------------------------------------------------------  

Az angyalnak egészséges szép nagy árnyéka volt. Mint valami túletetett barokk túlzás. Mert azoknak is rém langalétán terül el az árnya, sokszor még olyan lehetetlen helyzetekre is sötétséget vetve, mint amikor éppen kihal az utolsó mosómedve Barbadoson.
Elgázolta egy autó. Egy mustársága Ford. 1949-es modell. A Waldorf-Astoriában mutatták be New Yorkban. De a mosómedvének tulajdonképpen mindegy volt.
Nincs elkeserítőbb, mint egyedül maradni. Ezt a mosómedve is így érezte, ezért úgy döntött, nem várja meg, amíg ő is éhen hal, mint a többiek, hanem egyszerűen öngyilkos lesz. Mert nem egyedüllétre vagyunk teremtve. 
Persze ez az angyalt nem érdekelte. Mert ők még a nukleáris háborút is túlélik. Sőt! Akkor lesznek csak igazán virulensek.  
- Hurrá! Végre világvége!
Ugrándozik majd boldogan a sok dagadt, barokk angyal.
má

               ------------------------------------------------------------------------------------------------------------ 

Enyhe szorongás fogta el, mielőtt belépett. Régen látta az öreg Tantit, akkor még tudott járni, nem volt ágyhoz kötve. Nem igazán tudta, mire számítson: néhány homályos, vizeletszagú gyerekkori emléken kívül nem tudott semmit az öregekről. Mármint az igazán öregekről. A szobába lépve azonban nem észlelt semmi különöset.  A néni olyan volt, mint egy kisgyerek, vagy inkább kismadár a rengeteg hófehér damaszthuzatos paplan között; vézna volt, összement, de a haja még mindig szépen fel volt fésülve, és ugyanolyan szappanillata volt, mint amikor régen együtt öntözték a virágokat. A szoba sem változott sokat, talán az ágy tűnt csak nagyobbnak a felhalmozott ágyneműtorony miatt, de a vitrinben és a komódon ugyanazok a képek, kacatok, emlékek álltak, amiket régen is előszeretettel vizsgált hosszú ideig. Megvoltak a tíz-, húsz- meg ötvenéves fotók boldog gyerekkorokról, a dédi százéves bögréi, üveggolyók, és az a különösen giccses növénytartó porcelánputtó is, amit valamiért különösen szeretett. A szokásos szemle után megkönnyebbülten beszélgetett szokásos dolgokról, mintha nem telt volna el az elmúlt öt év.
Egy csütörtök délután az anyja hívta, hogy meghalt a Tanti. Éppen dolgozott, csak hümmögve konstatálta a dolgot. Nem is nagyon értette, mikre hümmög: miközben fél füllel hallott olyan mondatfoszlányokat, hogy „várható volt”, „jobb így neki” és „szépen ment el, csak elaludt”, egyre csak azon járt az esze, hogy a giccses puttónak innentől hol lesz a helye. 
hj

                ------------------------------------------------------------------------------------------------------------

Az meg van, amikor együtt Egerben? – kérdezi tőlem legjobb barátom – Úristen mekkorát kellett rohannunk! – folytatja – Csak az mentett meg, hogy áthúztalak a parkoló bezárt kapuján. Aztán az a faház! Annyian voltunk, hogy csöpögött a pára a tetőgerendáról.
Én meg egyetértőleg bólogatok. Teszem mindezt annak tudatában, hogy tudom, hogy ő azon az estén történetesen nem volt velünk Egerben, de hogy pontosan miért, nos azt már felidézni nem vagyok képes. De nem akarom megtörni az illúziót, nem szeretném, ha teljesen felesleges szőrszálhasogatással éket vernék közénk. És megértem, hogy miért gondolja sajátjának a vele meg nem történtet, mert magamon tapasztalom, hogy mintha nem én választanám, hogy mire emlékezem vagy sem, hanem valami általam nem ismert hatalom böngészne múltamban, s takarná ki a neki fontos és kevésbé fontos részleteket, és érzem, ha kedve van hozzá, hát akkor itt ott betold ezt azt, csak a szépérzékétől vezéreltetve. Minden idővel deformálódik, átalakul, mint ahogy egy nipp árnyéka szarvassá változott fiúnak tűnik.
hk