photo by morpho

Apám sokáig a padon ismerkedett. Kőbányán, a bányató mellett. Nem is kellett neki semmi más, csak egy kifényesített cipő, élére vasalt szürke nadrág, és egy hozzá passzoló mindenhol aktuális zakó.
- Mitől ilyen bágyadt ez a gyönyörű virágszál? Kérdezte megértő kíváncsisággal. Vagy, - Ez a pad pont egy ilyen formás hátsóra vágyik! Invitálta a kacérabb jelölteket. Nem volt válogatós, sem válogatott. Szeretett ismerkedni. Egészen addig, míg le nem ült mellé Anyám.
 3 éve, hogy újra kijár. A ruhája már nem a régi, a cipője papucs, nadrágja kitérdelt, az örök zakó, örök mackófelsővé kopott. De közvetlensége még mindig lehengerlő. Sorra ülnek le mellé idősebb szemérmes, és fiatal, merész hölgyek, akiknek igénye továbbra is kimeríthetetlen a férfi bók iránt. De ő titokban ismét csak arra vár, hogy újra lepihenjen mellé Anyám.
bigor

                     ------------------------------------------------------------------------------------------------------------

- Lajos! Én el akarok válni.
- Irénke! A nászéjszakánk óta ezt mondod, pedig annak lassan negyven éve.
- Negyvenegy.
- Te sohasem fogsz tőlem elválni, mert szereted magadat büntetni. Mi már így halunk meg.
- És veled mi a helyzet? Te sohasem gondolkodtál azon, hogy elhagyj?
- Dehogynem. Szerinted ez bűn? Ez egy teljesen normális dolog. Emberek vagyunk.
- Ennyi? Emberek vagyunk?
- Hát mennyi lenne? Mit gondolsz, mi lenne ezzel a jó féle whiskyvel vagy a jó borokkal, cigarettával és még sorolhatnám pótszerekkel, ha mindig, minden rendben lenne. Isten és az evolúció ezt így találta ki.
- Ez hülyeség.
- Ezt csak azért mondod, mert nem tudsz megbékélni azzal, hogy az élet nem leányregény. Nehezedre esik elfogadni, hogy nem öltök magamra úszónadrágot és fürdök meg a saját könnytengeremben. Még körülbelül egy perc és rossz leheletű gyomorfájásba hajszolod magad a fejedben zakatoló monológcunamival. Irénke mi gépek vagyunk. Ha a reakció szó már nem lenne foglalt, nyugodtan hívhatnák az emberiséget egyszerűen reakciónak. Akció, reakció. Érted?
- Baromság.
- Szerinted. Tölthetek még?
- Mi van rossz a leheletem?
- Azt csak úgy mondtam. Irénkém én szeretlek, igaz, hogy...
- A magad módján.
- Úgy van.
- Na egészségedre.
- Neked is.
vi

                     ------------------------------------------------------------------------------------------------------------

Az az év volt a legérdekesebb. Akkor még nem tudta, hogy vissza-visszatér majd valamilyen formában, éppen ezért hatalmas nagy levegőt vett és igyekezett minél óvatosabban létezni, hogy szinte csak megfigyelőként legyen jelen kedvenc városában. Mivel pénze kevés volt, azokat a dolgokat részesítette előnyben, amik ingyen voltak: felemelte a fejét az utcán, jól megnézte az épületeket, az emberek arcát, és minden szembejövő betűt elolvasott. Elképesztőnek tartotta, mennyi új információ jutott el hozzá, milyen más képét mutatta ugyanaz a városrész, és mennyire érdekessé vált egy-egy félreeső, kopár park. Sokat volt egyedül, de nem bánta. A családnak a leveleket egy tó partján írta egy parkban, miközben egy méterre mókusok játszottak a fűben. Egy év múlva visszatért és kitalálta, hogy nem telik majd el úgy év, hogy ne tenné be a lábát a nagyváros valamelyik parkjába. Szép terv volt, gondolta tizenkilenc évvel később, amikor legközelebb arra járt. Férje meglepetés pikniket szervezett neki: a kedvenc városában a legnagyobb park legszebb padján tálalta a dobozokba rejtett kis falatokat, amit lélekmelengető itallal öblítettek le. Micsoda szülinap volt!
pihe

                     ------------------------------------------------------------------------------------------------------------ 

- Pedig mennyire féltettük, emlékszel? Amikor megbukott magyarból tizedikes korában.
- Ja igen. Kérsz még? Egyébként, ha pontosak akarunk lenni, te féltetted, én sosem tartottam olyan nagyon fontosnak ezt az egész versolvasást. Nekem se kellett soha.
- Jajj, apukám, meg is látszik rajtad. Ordítottál volna, ha nem szólok rád.
- Jó, hát a bukás az bukás. de most meg diplomás mérnök. Az én lányom.
- A mi lányunk.
- Ja igen. Kérsz még?
- Ó igen, köszönöm. Végül is ünnepelünk. Kár, hogy most csak ketten.
- Nem olyan kár az. Meg aztán hagyni kell, hadd menjen, most tényleg megérdemli. Hanem holnap a nagyikánál remélem megembereli magát.
- Hát talán szólhatnánk a nagyikának, hogy szegény lány megbetegedett.
- Mindig is elkényeztetted a gyerekeket, anyukám.
- Téged is, apukám.
- Ja igen. Kérsz még?
hj