photo by morpho

Minden áron bújócskát akartak játszani. Egy baromi nagy téren. Próbáltam felkínálni helyette a mozit, a fagyit, a vidámparkot, a csocsót, az ugrálós izét, játszóházat, táncházat, horrort, gokartot, animációs filmet, Disneyt, Spielberget, Attenborough-t, Kudlikjulit, kiállítást, hajókázást, vattacukrot, állatsimogatót, embersimogatót, növénysimogatót, mekdonáldszot, ott egy kicsit hezitáltak, de mégsem. Mondom burgerking, de azt mondták az ugyanaz mint a mekdöni, mire én akkor legyen kóla is hozzá, de nem mert legyen bújócska. Jó. Legyen. Bújócska egy téren, ahol nincsen hová bújni. Ki lesz a hunyó? Én. Úgy kellett tennem, mintha nem látnám őket. Utálok úgy tenni. De ők nagyon szeretik.
vi

 ----------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

Te vagy a hunyó! – kiáltották el magukat szinte egyszerre, és már spricceltek is szét az égtáj minden irányába. Nem kérdezték, hogy akar-e játszani. Nem akart. Nem kérdezték kell-e neki a szerep. Nem kellett. Szokásuk volt ez. Hitték, hogy jobban tudják nála, hogy mit akar.Becsukott szemmel, a számolás mellett azon töprengett, hogy hova bújhattak el. Amikor elért százig úgy érezte, hogy tudja hol találja őket, így részéről befejezettnek tekintette a játékot és inkább úgy maradt lehunyt pillákkal, hagyta, hogy a környező zajok rajzoljanak egy másik világot.
hk