Fotó: A. Fehér Vera

Senki sem emlékezett már rá, hogy ki építette az átjárót. Elfelejtettük, hogy mi akartunk átmenni a mezőre, vagy az akácos jött volna hozzánk. Úgy látom, a tüskék közösek maradtak, a korhadást ők bírták jobban, az árok pedig csak mocskosabb lett és gazzal telibb. Az is lehet, hogy ez a kezdőpontja a menekülésnek. Valakik el akartak innen menni. Érzem. Mindent áthat a menekülés dohos szaga. Mit tenne most, Sherlock? Mit tenne? Áhhá. Az indíték. Nézz körül! Gondolkodj! Ha ők jönnek, akkor mit találnak? Iggen, iggen, igen. Hát nem. Itt minden tiszta beton, vagy fém, vagy e kettő keveréke, vagy e kettő keveréke, de össze van firkálva esetleg szarral bekenve. Mi egymást is… ők úgy látom nem. Rossz úton járok. Mi akartunk átmenni? Minek? Nincs ott semmi. Nincs ott semmi. Nincs ott semmi. Ez az! Építeni akartunk! Igen. Terjeszkedni, művelni a földet, a betont a pénzt, a pénzt, a pénzt. Emlékszem már. Az akác egy invazív faj.
vi

  ----------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

Ezer százalék volt, hogy semmilyen körülmények között nem fog átmenni azon a lélekvesztőn, amelyet alkalmasint hídnak csúfoltak. Hiábavalóan, mivel a híd egy stabil mérnöki szerkezet biztos lábakon, nem pedig valami himbálózó izé, amelyet úgy benőtt a növényzet, mint felesleges pontot a mondat végén a felkiáltójelek. A zöld rengeteg önmagáért beszélt, sőt üvöltötte: itt józan gondolkodású ember évszázadok óta nem kelt át, így tulajdonképpen a léte is alapjaiban kérdőjeleződött meg annak a függő micsodának. Bár lehetséges, ez csupán a rend és a káosz ideális viszonya.
má   

   ----------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

Mottó: „mindenki függ valamitől”
Függőhíd, függőágy, függő beszéd, függőkertek, mindenki függ valamitől ezt pontosan tudta, mint ahogy azt is, hogy a függőség végül a semmibe vezet. Mindig. Nehéz volt rájönnie, de végül sikerült. Csak akkor már minden mindegy volt. Akkor már széttépte a vágy, hogy megszabaduljon az üres világ gyötrelmeitől. Akkor már teljesen más dimenzióban állt azon a hídon, abban a lebegésben a minden  és a semmi között. Ez az a pont, ahol már nem lehet megfordulni. Csak előre felé lehet menni ahol a semmi vár. Ezt persze csak a híd közepén vesszük észre, mert egyébként visszafordulnánk, de itt már nem lehet. Itt már végig kell menni a semmi felé és mikor ezzel szembesült, hírtelen eszébe ötlött még egy opció. Le is lehet ugrani. Leugrani innen egyenesen a semmibe és akkor nem kell végigjárni az utat, ami ugyanoda vezet, csak sokkal hosszabb és sokkal fájdalmasabb. De az ugráshoz gyáva volt. Inkább az út további részét választotta, hiszen aki időt nyer, életet nyer! Legalább is ezzel próbálta magával elhitetni az értelmetlenség értelmét. Tovább ment tehát és csak egy dologban tévedett hatalmasat. Az a kín és szenvedés, ami várt reá sokkalta nagyobb volt, mint amit valaha el tudott volna képzelni…
(morpho)