Fotó: Csősz Géza

Aztán megszülettünk mi. Így már nemcsak Olivér, hanem mi is gyarapítottuk az istentelenek táborát. Kajetána nővér számára nem maradt más, mint feltüzelni a családot. Ők némileg vonakodtak felmérgesedni egy ilyen kétes kimenetelű ügy miatt, inkább óvatosan közeledtek a kényes matériához:
‒ Imádkozni kell, drága Kajetána – mondták a nővértől ellesett szemforgató módon –, imádkozni kell.
Kajétána dühösen harapdálta az ajkait, de nem adta fel. Vérmes volt és látomásos képzelőerővel rendelkezett. Így behunyta a szemét és elképzelte az apám nélküli világot. Ettől rögtön jobb kedvre derült. Azonnal rá is gyújtott egy cigarettára. Egy Munkásra. Mert Kajetána nővér alapvetően szocialista volt. De a szónak nem abban az elfuserált értelmében, amellyel annyi ember életét keserítették meg, hanem szentül hitte: mindenkinek egyenlőnek kell lennie, és ezt csak egyféleképpen lehet elérni, ha mindenki katolikussá lesz.
Na, jó ez inkább hagymázas delíriuma a vallási megszállottságnak, amihez még II. Fülöp is arab lélekgyógyászokat hívatott volna!
Sírva és ‒ a külsőségekre fittyet hányva ‒, füstölve adta elő a keresztelőnket követő családi ebéden azt, ahogyan mindannyian a gyehenna tűzén fogunk elégni, mint minden rendes tévelygő. De a mi jókedvűnket semmi sem tudta elvenni. Olivér boldogan ült beszorulva két fejkendős falusi néni között, mi meg a székek alatt bujkálva játszottunk vakondosat.
má