Fotó: Icsu Renáta

- Neve?
- Barát Margitka.
- Margit. Margitka név nincsen.
- Magának nincs.
- Mikor és hol született?
- Pontosan tudja. Most mondom el ötödjére.
- Ezt vegyem úgy, hogy nem működik együtt?
- Vegye, ahogyan akarja. Adjon egy cigit.
- Kérem?
- Mikor levette a bilincset a kezemről, éreztem a szakállából áradó dohányszagot. Ráadásul izzadt a tenyere, száraz a szája széle, amit néha harapdál… Akkor ad egy cigit?
- Itt tilos a dohányzás.
- Maga mindig ilyen szabálykövető?
- Maga nem?
- Bizonyos tekintetben a szabályok megszegése is egy szabálykövetés.
- Amennyiben?
- Amennyiben nem döglünk bele.
- Miért ölte meg a férjét?
- Ez miért annyira fontos? Itt vagyok. Én tettem. Miért nem a bűnözőket üldözi? Ott az a sok korrupt szar. Bankárok, gengszterek, csalók, politikusok, papok meg ateisták. Válogasson. Miért az én időmet rabolja? Tényleg nincsen jobb dolga?
- Az ön férje az én dolgom.
- Időpocsékolás. Meghalt.
- Nem meghalt. Maga ölte meg.
- Részletkérdés.
- Huszonkét késszúrás. Kettő a nyak jobb oldalán, kettő a balon. Egy a jobb szemébe, egy a bal szemébe, egy a koponya tetejét érte. A szívét három helyen szúrta át. A gyomor és az ágyék közötti részen egyetlen belső szerv sem maradt ép. A férje nem egyszerűen elvérzett, hanem Az összes nedv kifolyt belőle. Én húsz éve vagyok rendőr, de ilyen brutalitást még sosem láttam. Miért tette?
- Huszonkét késszúrás, de csak tízet sorolt fel. Maga vagy magasról tesz a részletekre, vagy csak egy link majom, akinek a gyerekszobáját mindig az anyja vágta patentra, mert maga képtelen volt a makulátlan rendre. Kicsit maszatolt ugyan, de a végén minden egy nagy fiókba került. Képtelen szelektálni. Reménykedik, hogy egyszer még kelleni fog az a csomagolópapír amiben kapta a legót, vagy, hogy jó lesz még az eltört izébizé. Fogadni merek, hogy mindig az exeire gondol, miközben a jelenlegit dugja. Nyomozó, maga nincsen jelen a saját életében.
- Térjünk vissza a férjére. Miért tette?
- A falak halkan suttogtak. Én közelebb mentem, egyre közelebb, míg teljesen eggyé váltam a lakással. Láttam magunkat kívülről, az egész életünket, ami nem volt szép látvány. Beledohosodtunk egymásba. Semmi levegő, semmi napfény, csak két valami, ami még ad magáról némi életjelet. A férjem pedig unos-untalan csak valami látszat dolgot tett, valami kis aprót, de a nagy egészhez sohasem volt köze. Hiányzott belőle a katarzis lehetősége. Nem lépte át a határait. Olyan volt, mint egy szappanopera. Tele volt szarul játszott mondatokkal, műkönnyekkel, műmosollyal és úgy tűnt, hogy sohasem lesz vége.
- De vége lett.
- Remélem a halálban legalább rájött.
- Mire?
- A férjem azt hitte, hogy az élet egy olyan ajándékdoboz, ami rengeteg csomagolópapírba van elrejtve, hogy majd a legvégén ott lesz egy kicsiny aranydobozban egy ragyogó valami.
- És nem?
- Nem. Az élet maga a doboz is, de a csomagolás is és az is, ami benne van.  Az élet a csomagolás lehántása is. Egyszerű. Most már rágyújthat.

vi