photo by morpho

Aki nem született a nagy Ramassetter unokájának, az nem tudhatja, hogy mit jelent a prés. A prés az emberen, a lelkén és történetén, hogy rendeltetése, sorsa van. Sorsa, amit nem ő írt, hanem valaki, akinek erősebb az akarata, nagyobb a hatalma és hírneve, mint nekem, génjeinek széplelkű, de vízió nélküli örökösének valaha is lesz. S most, hogy rajtam kívül az utolsó Ramassetter is a sírba szállt, a prés erősebben szorít, mint valaha az elmúlt évtizedekben.
Bár az ember nem emlékezhet a beszéd előtti életére, én mégis élénken látom magam előtt a nagyapámat, a nagy Ramassetter Vincét, ahogy a tornácon ülve fogadja a hajbókoló kereskedőket Isztambulból, Bécsből, Londonból és Szentpétervárról. Ott álltak tömött sorokban és hajladoztak a kemény arcvonású, nagyhatalmú borkereskedő előtt. A sümegi palota tornáca a világ közepe és legfőbb döntőbírósága volt. Ha valaki komolyabb tételre vágyott a nagyhírű badacsonyi borokból, akkor bizony Vince nagyapámon keresztül vezetett az út. Nem volt elég az üzleti ajánlat, lelkesedés, marketing és fantázia kellett ahhoz, hogy a dölyfös és hirtelenharagú Vince papát rávegye a készletek egy részének átadására.
Emlékszem, ahogy a püspöki hintón érkező Ranolder eminenciás egy teljes estén át győzködte nagyapámat, néha a sírás határán, hogy támogassa az új, az általa csak olasznak nevezett szőlő elterjesztését a borvidéken. Nagyapám csak szívta a pipáját, összeszűkült, megvető pillantását néha hosszabban a püspök izzadó ábrázatán felejtette. Majd csak annyit mondott:
- Híg annak a leve, eminenciás uram, de próbálkozni persze, azt lehet.
Évekre elhalványult a családi birtok, a szőlő és a hatalom összefonódása. A katonaiskolából a hadseregbe, majd a társasági életbe vezetett az utam. Csak nagy ritkán írtam Sümegre, akkor is többnyire pénzt vagy kapcsolatokat kértem a családi fészekből. Többnyire elutasító vagy megrovó sorok érkeztek válaszul. De bárhová mentem, nagyapám hírnevébe ütköztem. A kis Ramassetter voltam, aki csak herdálja, amit a nagy ős összehordott. Pénzt, presztízst, kapcsolatot és hatalmat. A festészet érdekelt: ügyes, jól szerkesztett képeket alkottam az igazi tehetség halvány jeleit sem mutatva. A nők terén viszont sikerem volt, még akkor is, ha nem mutatkoztam be. Bár sikerem néhány napra korlátozódott, néhány üresfejű libát leszámítva, komolyabb nő társaságában napok alatt semmivé őrlődött alapvetően mások igazságaiból álló, jól megszerkesztett személyiségem.
Mivel a családi örökösödési rendben esélyem sem volt a vagyon közelébe jutni, így néha, mint vendég, a családi fellegvárra vagy a badacsonyi présházainkba látogattam pihenésre és könnyű flörtökre ácsingózva. Az üzleti tikok előlem, mint gyenge jellemű rokon elől, mindig el voltak zárva, számomra maradt a hírnév és vagyon oldalsodrásából leeső törtfény és némi életjáradék.
Nagyapám külön megemlékezett rólam végrendeletében. Életjáradékom rögzítésére, közvetlenül azután tért ki, hogy rendelkezett arról, hogy a családi birodalmat el nem lehet adni. A dinasztia a nevét és hatalmát örökre biztosította a nagyember, aki hatalma tetőfokán evezett át a túlvilágra, gondolom több millió liter szigeti vagy kereklevelű levén hajózva.
A nagy betegség, ami a spanyol borkereskedőinkön keresztül csapott le a Badacsony környékére, pillanatok alatt az örökösödési rend tetejére emelt. A múlt héten második unokatestvérem tragikus halálával a birodalom legfőbb örökösévé váltam. A temetést követően felhajtattam a Badacsonyra a központi présházhoz, és elbocsátottam a kocsist. Még aláíratlanul, de már a zsebemben volt három szerződés, amelyekkel megsértve nagyapám végakaratát, eladom a sümegi borcsászárságot. Életemben először még ötletem is volt, hogy mibe fektetem a befolyt összegeket. Estére vártak a jegyző irodájába, gondoltam előtte sétálok egyet.
Nekiindultam gyalog a hegyről, mikor észrevettem, hogy az egyik kis présház előtt egy szürke öltönyös férfi üldögélt. A présház hozzánk tartozott, borkimérést béreltek benne. Odaléptem a férfihoz, aki előtt egy pohár bor és egy jegyzetfüzet volt a tölgyfa asztalon. Nem kérdeztem a nevét, ő se az enyémet, csak néztem, ahogy kortyolja a borát és mondatokat jegyzetel a Balatont bámulva.
- Csak nem a borról ír, amit iszik, barátom?
- Valami olyasmit, a bor lesz a kiindulás, de annál azért többet szeretnék írni. Amolyan komolyabb filozófiai műnek szánnám.
- Hát, ha a badacsonyi bor ennyire elgondolkodtatja, mihez kezdene ezzel a tájjal, ha hirtelen megörökölné? - kérdeztem. Nem válaszolt, csak kortyolt egyet a borából és leírt valamit a füzetébe.
Ahogy este elrobogott velem a kocsi a főváros irányába, még egyszer visszanéztem a vulkán sziluettjére. Nagyapám mosolygó arcát láttam, ahogy az aláírt szerződéseket nézi a kezemben.

Mike Modok