Fotó: Varga Imre

Tele van a víz repülőroncsokkal, egyszer az egyik beugrónak szétnyílt a feje. Mondja az egyik hülye, a barátom. A víz alatt volt egy vödör, beszorult a fejest ugró feje, nem tudott kijönni és megfulladt. Mondja a másik hülye, a barátom. Beugrott, de csak 30 centis volt a víz, eltört a gerince, negyven évig feküdt, a gyönyörű felesége meg elhagyta, azzal, aki utána ugrott volna. Mondja a harmadik hülye, a nagyanyám. Ijesztgetnek. De minek, amikor én félek eleget magamtól. Még a petefészek gyulladástól is, pedig ugye. Azóta csak talpast ugrok, mert ha ott a repülő legfeljebb bebaszom a lábam, a vödröt meg csak lerúgom valahogy. Ha meg kicsi a víz, hát olyan mondjuk volt, és zakkant is az agyam egy jó nagyot, de nem feküdtem negyven évig és a csajom se ezért hagyott el. Így aztán hiába megy le a nap a Balaton felett és én hiába vagyok a legszebb lánnyal a nyílt vízen. Filmeken edzett vágyaim hajtanának egy gyönyörű, íves fejesre. De nekem marad a talpas, néha egy segges. 

Mike Modok

----------------------------------------------------------------------------------------------------------------

Valahogy az ember mindig magányos. Mert nem lehet, képtelenség bármiféle kommunikációval teljesen őszintének lenni. Még ha teljesen és feltétlenül akar leplezetlen lenni, akkor is csak a szándék van meg. Őszintének akar látszani, nem hazugságból, de üzenete nem teljes. Eszközeink tökéletlenek. Nyilván vannak az akaratlan gesztusok, de ezek csak egy hihetetlenül komplex belvilág töredékeit mutatják. Emberbuborékok közlekednek csak egymással.

Gyerekkoromban számtalanszor megtörtént Balatonon, hogy beleugrottam a vízbe és a bugyborékolva befogadó víz körbeölelt. Úgy simultam bele, ahogy saját testembe. Maradtam benne amíg tudtam, mert jó volt. A lebegés, a zöld, hűvös közeg, a víz tompa hangjai, a külvilág szűrt zajai – úgy tűnik most – kézzelfoghatóvá teszik a világhoz való viszonyomat. Persze ez sem lehet teljesen igaz.

hk

----------------------------------------------------------------------------------------------------------------

Biztosan tudom, hogy lesz egy olyan nyár, amikor elkerülhetetlenné válik, hogy lásson a tenger. Azt mondják, egyszer mindenkinek látszania kell benne. Engedni, hogy körülvegyen a nagy sós csendesség. A végtelent, ami az anyák méhébe visszavisz. Azt hiszem meggondolatlanság volt víziszonyossá válni. Majd ülök a parton, nézem azokat, akik szeretnek.  És nézni fognak azok, akik szertik őket. Én ülök majd a parton, és szedegetni fogom a köveket. Mert hiába a végtelenbe vivő anyaméh ígérete, mert a végtelenbe ígérni felelőtlenség. És ezt csak egy anya tudhatja, aki kertjébe kavicsot szedeget..

vi