Fotó: Nagy Zopán

Én titkom. Nem tudja senki, hogy rád gondolva milyen rezgés indul el bennem, s kígyózik ágyékomtól a fejem búbjáig, majd vissza. Én titkom, hogy míg a szokásos maszkomban közlekedek nappal, alig várom, hogy munka után hazaérjek, és a nyitott ablakban ülve csillapítsam mérhetetlen szomjamat. Ott ülök minden este héttől éjfélig, és ezek az alkalmak a teljes kiszáradástól mentenek meg. A szemközti házat lesem, hátha otthon vagy. Lent a parkban, ahol az aszfalt még éjszaka is meleget áraszt, lenge ingekben, szoknyákban, áttetsző ruhákban sétálnak nők és férfiak. Most jó, sóhajtoznak megkönnyebbülten a közelgő este mélyzölden susogó fái és az egyre hűsebb égbolt alatt. Míg a könnyű hold és a gyéren elhelyezett utcalámpák derengő fényében ölelkező párok lassan párologják ki a forróságot, az ablakomban hideg cseppek remegik körül a borosüveg nyakát, és a szobámban dohányfüst tekereg. Úgy képzelem, kifújom, körülkanyarog, és aztán átfolyik hozzád, a te szobádba, ahol ugyanúgy ott ülsz az ablakban, és bort iszol. Senki nem tud rólad. Én titkom, hogy azt kérted, küldjelek el, és megtettem. Nagyon szomorú vagy. Ismertem valakit, aki ugyanilyen szomorú volt, belém költözött, és én azóta minden éjjel elringatom. Komoly munka. Nem tudom, elbírnám-e a te szomorúságodat is. Bármikor elküldhetsz, tulajdonképp meg is teszed. Elküldjük egymást. Árulás ez? Vagy az volna árulás, ha maradnánk? Én titkom, hogy hiányzol. Nem ismerlek, és eldöntöttem, hogy ez így is marad. Én titkom. Én titkom. Én igen nagy titkom.

Virág Krisztina