Fotó: Nagy Zopán

Egész nap a Dunakanyarban buszoztam, helyi járatokkal, oda-vissza. Szeptember eleje volt, időnként eltakarta a napot egy felhő, máskor előbukkant, néha éreztem a folyó szagát, a parton végigcikázó nyáremlékű zsizsegést, néztem a még zöld ágaikkal fakó napfényben kirajzolódó túlparti fákat, aztán hirtelen minden komor és reménytelen lett, a táj visszautasító volt, és idegen.
Egyedüliként szálltam le, kicsit fújt a szél, a közelben álló szürkés, lapos tetejű épület zárt ajtaján megtépázott plakát egy múlt havi koncertet hirdetett. Álltam ott, reménytelenül egyedül, nem tudom, meddig. Végtelennek tűnt, vagy talán inkább idő és tér nélkülinek. Rám zuhant és elárasztott egy súlyos, gomolygó massza, és ebben a ködben állva, mintha szakadék mellett elhaladó járművön a kapaszkodóba markolnék, minden erőmmel kitartóan néztem a megtépázott plakátot és a ház mögött terjeszkedő folyót. Aztán lassanként valamiképp könnyebbé lettem, a dunai szél elkezdte kifújni belőlem a masszát, fokozatosan, egyenletesen, már amennyire létezhetnek ezek az érzetek az időtlenségben, felszívódott, beleveszett a hatalmas esőfelhő árnyékába, mintha minden kétségem, félelmem és fájdalmam egyként áradt volna át a túlpartra. De úgy, hogy én itt maradtam. Akkor eleredt az eső, csak álltam ott, a tüdőm pedig megtelt friss levegővel.

Virág Krisztina