Fotó: Varga Imre

- Jó napot kívánok! Segíteni jöttem.

- Ki maga? Jó napot!
- Nem lényeges.
- Mit akar?
- Szeretném, ha elengedné a kedves neje karját.
- Látja azt a gyűrődést a blúzának az ujján, a könyöke felett?
- Igen.
- Én csináltam. Kellett hozzá minden erőm, de sikerült.
- Szép lett.
- Bocsánatkérésnek szántam.
- Jöjjön.
- Mi lesz, ha elengedem?
- Sírni szoktak.
- Maga egy olyan anti anyakönyvezető lehet.
- Most nézzen a fénybe kérem.
vi

-----------------------------------------------------------------------------------------------------------

Valami visszatart, hogy elinduljak. Megszakad a mozdulat, gyomorűrben gyűlik a szorongás egyre növekvő nyálkás, fekete tócsája. A szándék isten bizony megvan, de utánam nyúl anyám, az általános iskolám rég elhalt tanári kara, a hadkiegen egy bunkó tizedes, a goromba körzeti orvosom, egy rosszindulatú hivatalnok, egy határőr, és összes kudarcom további tanúja. Tudom, hogy jobb lenne, ha megtenném. Mozdulatlanból mozgóvá válnék, saját istenemmé, és onnantól kezdve már a tehetetlenségi erő is segítene. Ebben a pillanatban azonban nincs erő, csak tanult tehetetlenség hiszen számosan vannak, akik megtanították, nem középiskolás fokon. Magam is tanítok. Szóval maradok, gondolkozom még a lehetőségeken kicsit.
hk