Fotó: Varga Imre

Amikor elindult épp, hogy rügyezni kezdtek a fák.  Kivéve persze a fügefát, mert annak még heteken keresztül dideregnie kell a hosszú tél után ahhoz, hogy összeszedje magát az újrakezdéshez.  Pedig az élethez legalább annyi erőre van szükség, mint a futáshoz. A test először könnyedén szárnyal, majd egyre jobban belefeszül a szélbe, végül összecsomósodott akaratként küzd a fájdalommal, mert a cél előtt nem lehet feladni. Így a Futó maga mögött hagyta a parton a galambokat etető öregasszonyt, a naplementét csodáló szerelmespárt, a kirakodó hajókat, az odvas körtefára akasztott megcsonkított hullákat, a rozsdás kerti széket, néhány felkiáltójelet, egy szorongó lelkiismeretet, több kupac szemetet és felesleges eltöltött napok tömkelegét. A cél, csak az érdekelte.

má

-----------------------------------------------------------------------------------------------------------

Amerigo Vargas emberjogi aktivista és városi természetfotós lélegzetvisszafojtva figyelt, elsütötte az exponáló gombot, és tudta, hogy megvan. Újabb bizonyítékot talált arra, hogy hogyan zsákmányolja ki könyörtelenül a természet az emberiséget. Szinte fájt, amikor belévillant a búza zselléreinek, a rizs rabszolgáinak képe, maga elé idézte a kutyák labdaszedőit, a macskák lakájait, a tehenek és disznók napszámosait. A sor végtelenségig folytatható. És most itt vannak a fák. Tudta, hogy aktívan kommunikálnak azért, hogy hogyan lehet még nagyobb szeletet a városból elbirtokolni, hogy miként növekedjenek a téglák között, a betonrepedésekben. Azonban azt senki nem tudta, hogy hogyan. Vargas bizonyítéka rávilágít a módszerre. A parkban, a fák között kocogókat használják aljas terveikhez. Az egyik ráragasztja a futóra az üzenetét, hogy amikor elhalad a címzett mellett, az elolvashassa. Sejthetően gúnyolódik is az üzenet hordozóján, nem véletlenül rázkódnak a lombok, minden látható ok nélkül. Most már kifutófiúk is vagyunk – gondolta Vargas roppant szomorúan.

hk

----------------------------------------------------------------------------------------------------------- 

Nem minden város alkalmas arra, hogy fussanak benne. Vannak olyan városok, amelyek egészen egyszerűen kivetik magukból a kocogásban és sprintelésben leizzadni akaró embert. Mielőtt egy ilyen városba költöznének vagy születnének legyenek körültekintőek. Alaposan nézzenek körül. Van e városban sprotbolt? A postás gyalogosan vagy biciklivel kézbesít? Vannak-e alkoholisták? Ne akarjanak úgy járni, mint Holákov úr, aki orvosának tanácsára, és mert félt a haláltól futásra adta a fejét egy ilyen városban. Tudta, hogy nem szabad, de nem érdekelte. "Én leszek az első. Nézd meg az ausztrálokat, azok is fejjel lefelé élnek, mégsem esnek ki az űrbe. Tudod miért? Mert nem érdekli őket"- mondta. Majd elindult, hogy elfusson az infarktus elől. Holákov úr akaratos természetének köszönhetően, megmenekült a régóta esedékes mellkasi szorítástól, és kitartásának köszönhetően másban halt meg. Nekifutott egy "tegnap még nem volt itt" falnak. Miközben repedt homlokcsontját piszkálta, azon tűnődött, hogy elég-e a túléléshez az, hogy nem vesz tudomást az arcán tényként hömpölygő, meleg, csontszilánkos vérről. És ha elég, akkor talán el kellene költözni Ausztráliába.

vi