Fotó: Puskás Erzsi

- Drágám te tiszta víz vagy.

- Igen, tele van a tököm a monszunnal. Szó szerint.

- Szerintem Amerikában nincsen monszun.

- Most már nincs. Itt van mind a lábam a között.

- Nem kaptad meg az állást ugye?

- Nézz rám. Szerinted úgy nézek ki mint egy wall streeti alkusz? És tudod, te tehetsz erről is.

- Hogyhogy én?

- Hol az esernyőm?

- A helyén. A garderóbban.

- Jó lenne, ha megértenéd végre, hogy ebben a lakásban nincsen garderób. Elköltöztünk, emlékszel?

- Akkor sem értelek. Mi az, hogy én tehetek arról, hogy te nem kaptad meg a munkát?

- A gyerek esernyőjét tetted be a táskámba, ami a homlokomat eltakarta ugyan, de hátsóm bőrig ázott. Tudod ezek milyenek ott fent. Nem nézhetsz ki szakadtnak vagy egy ázott hamburgernek, amit megrágott egy fogatlan hajléktalan.

- Hozok egy sört.

- Meg whiskeyt.

- Jéggel?

- Szeretlek.

vi

-----------------------------------------------------------------------------------------------------------

Alexandra Brown drága, ártatlan, fiatal szíve jéggé dermedt, amikor meghallotta az órák ketyegését. Lehet, hogy már korábban is ott kattogtak a háttérben, de vagy nem volt füle a hallásra, vagy nem akarta tudomásul venni jelenlétüket. Most meg sehol sem hagyták békén. Lépéseivel együtt koppannak a másodpercek hazafelé menet, ahogy cipője placcsog a vizes járdán. A percek a szétfröccsenő esőcseppekben szabadulnak ki. Az órák az utcán járkálók esernyő alól kivillanó szemeiben jelennek meg. A napokat az elázott plakátok elfolyó betűi rajzolják fel. A heteket az elsurranó rendőrautók szirénái viszik magukkal. A hónapok már nem végtelenek, az újságos bódéban, mint a magazinok rétegződnek egymásra. Az épületek falainak repedéseiből szöknek az évek. Alexandra megérezte, hogy a jövő a horizonton kimérten, feltartóztathatatlanul jön felé, és kettejük találkozásából csak ő jöhet ki rosszul. Innentől kezdve már nem lehetett a pillanatnak élni.

hk