Fotó: Barbay Csaba

Sietősen beszállt a kocsiba, ódivatú köpönyegével, mint Lugossy Béla, eltakarta arcát, csak űzött szemei látszottak ki, és sürgetőleg, suttogva azt mondta: Hajtson! Megvontam a vállam, úgysem volt más a terveim között. Behúzta a függönyöket, amin csodálkoztam, mert hát általában kíváncsian tekintgetnek ki, úgy mutogatnak az őstermelők standjaira az óváros főterén, mintha először látnának gombát, meg karfiolt. A szokásos úton elcsattogtunk a monolitok mellett. Kicsivel távolabb a római romok tájidegen törmelékként támasztották a középkori városfalat. Megvolt a románból gótikussá fazonírozott, majd kacskaringós barokká változott templom, a paták kopogása, mint valami ismeretlen isten szavai verődtek vissza falairól. Az újkori városháza szigorúan tekintett a kanálisokra és a kihalt utcákra. Ha hajlandó lett volna kinézni, láthatta volna az új bankpalotát is. Amikor befejeztük, hátraszóltam neki, hogy megérkeztünk. Kinézett, meglepődött. - Azt hittem az aeroplánok mezejére visz - mondta. – Én mindig körbe megyek – válaszoltam.

hk

-----------------------------------------------------------------------------------------------------------

Zuhanórepülésben megközelíteni a lehetetlent az legalább akkora gyötrelem, mint megbízni egy lóban, amelyik bármikor szétrúghatja az embernek a fejét. Reméljük, hogy nem fog megtörténni, vagy, hogy a zuhanás végén lesz értelme elporladni a felhők alatt, pedig tudjuk, hogy a felhők felett kellene, mert azt legalább számon tartják. Szóval teljesen értelmetlen elindulni és várni, hogy megérkezik majd. Főleg ha nem hiszünk a robbanómotorban, nem bízunk a lóban, bár szerintem az utóbbi egy teljesen jogos felvetés, mert a végtelenségig nem lehet ostorral a kézben ülni, ütni, de élni még annyira sem. Azt hiszem ezt az egészet összekavarta valami feltörekvő utazási iroda vagy az Isten. Mert a minimum az, hogyha rossz lóra teszek, akkor legalább ne lehessen tériszonyom, de azt hiszem az sem túl nagy elvárás, hogy legyen ott az a valami a zuhanás legvégén.

vi