Fotó: Barbay Csaba

Bolyongott a több száz éves épületben és véletlenül az alagsorba keveredett. Megcsapta az erős illat, a levetett cipők szaga, a falakba beivódott férfitestek izzadt árnyéka. Üres és csendes volt a szoba. Nagyon távolról két férfihangot hallott beszűrődni.  Járt itt, amikor 16 éves kamaszlány volt. Akkor valahogy  világosabb volt minden. Hirtelen villant át rajta élete minden szerelme, ahogy mélyen beszívta a rég elfelejtett férfiöltöző illatát.

Az öltöző barna színei és a férfiszag Bernarda Alba lányait is eszébe juttatta. Szerette volna, ha valaki odajön hozzá,  58 évesből tizenhattá varázsolja, és beledörzsöli arcába a kipirosodott arcú izzadtságát. Leemelte az egyik ruhadarabot, és mélyen magába szívta a férfiing illatát. 

Már sohasem lesz úgy - gondolta. Belül elsírta magát, siratta meg nem élt ifjúságát. Kiegyenesítette hátát, megigazította nyakában a keresztet, és kitámolygott az alagsorból a napfényre. A két fiatal a pályáról lejőve észre sem vette, hogy elment mellettük. Már megszokta, hogy nem létezik. Az égre nézett, megnyugtatta magát, tudta, hogy Isten majd egyszer átöleli.

T

-----------------------------------------------------------------------------------------------------------

Elkéstünk. Pedig tudtuk, hogy ott kell lennünk, ez volt a legfontosabb. Nem ittunk előző nap, iszonyú korán keltünk, legyen időnk felébredni, rákészülni. Még sötét volt, amikor csöngött az a rohadék óra. Kóvályogva kávét főztünk, a félhomályban kibotorkáltunk a mosdóba, még mindig zsibbadtan felöltöztünk. Mindent százszor ellenőriztünk. Jelentkezési lap, igazolványok, orvosi papírok. Már előző nap taxit rendeltünk megadott időre, érkezése előtt már tíz perccel enyhén dideregve ott álltunk az utcán a szitáló derengésben. Azért szép napnak ígérkezett. A taxiban gyorsan végigvettünk mindent, amit az elmúlt pár évben már százszor gyakoroltunk, részünkké váltak a gyakorlatok. Megérkeztünk, kicsivel előbb is, mint terveztük. Bementünk az öltözőbe. Otthon hagytuk a szerelést. Ideges üvöltözés, taxi hívás, rohanás fel a lépcsőházba, felkapni a cuccot, rohanás vissza. Lihegve, izzadtan, rendetlenül, félig betűrt pólóban kerültünk a bizottság elé. Elkéstek – mondták – tegnapra vártuk önöket.

hk

-----------------------------------------------------------------------------------------------------------

Pityu és Karesz a két láthatatlan ember, imádnak ruha nélkül pózolni a kamera előtt. Szeretnek egybeolvadni a térrel, a fénnyel, és imádják kikerülni az önjelölt fotóművészek teszkós hunyorgását expozíció előtt.  „Pont olyan ez az érzés, mint amikor a tigris megkerüli a pesterzsébeti lasztminites szafarist a valódi dzsungel kellős közepén. Udvariasságból ordít egy nagyot, majd elfut, pedig ölhetne is.” - állítják. Pityu és Karesz a hidegháború sosem használt titkos fegyvere, igaz magyar módra. Feladatuk az volt, hogy nyugatra szivárogjanak és az ott élők fülébe suttogják a propagandát. Karas elvtárs az ötlet atyja, csak úgy nevezte a programot, hogy bogár a fülbe. Egy dologgal azonban senki sem számolt, hogy a határ azon oldalán, ahová Pityut és Kareszt szánták, nem igazán értik a magyart és mire ezek ketten társalgási szintre fejlődtek, addigra megszűnt a határ. Az ellenség barát lett, a barát meg ellenség. Az elvtárs uram, a tizedes ezredes. A két kém meg úgy döntött, hogy eléggé üressé tudnak válni néhány címlap erejéig. 

vi