Fotó: Tóth Illés

 Az ablak gyűjtő. Keretével és árnyékával próbál élőt és élettelent lestoppolni. Tudja, ha becsukják, csak magától mindössze három virágot keretezhet, esetleg a lakásban lakó Babi nénit, meg a Cirmit a kanapén. De ha kinyitják, és megfelelően nyújtózik az árnyékával, akkor talán ezt az autót is megszerezheti. Nem azért, mert olyan nagy szüksége lenne rá. Csak maga a bekeretezés élménye vezérli. Hogy elmondhassa, hogy neki már egy autó is megvolt. Ez lenne ugyanis a legnagyobb eredmény, amit eddig elért.   Már pillanatokra befogott egy rakat legyet, jó néhány szúnyogot, katicát, pár tücsköt, kutyát, biciklit, nyakkendős rabszolgát, de ekkora autót még sosem. Most – úgy érzi – a szerencsés véletleneknek köszönhetően, de leginkább a fényviszonyoknak hála, meglehet a nagy álom. Azt nem veszi figyelembe, hogy ez nem a Hold, pláne nem a Nap, nem égitest, csak egy égő statikus fénye, ami világít, innen nem lesz elmozdulás. Pedig olyan közel van a célhoz. Oldalt a virágcserepekben a muskátlik kelletlenül zizegnek és röhigcsélnek az valószínű kudarcon. Nem értik, hogy miért kell újabb és újabb tárgyakat, lényeket befogni. Miért nem elég csak önmagának az ablak?

hk

 -----------------------------------------------------------------------------------------------------------

Volt egy álmom, nem volt színe. Arról szólt, hogy én vagyok világ legerősebb gyenge embere. Olyan, aki fél. Kézzel tartja a lejtőn legurulni akaró lízingelt járgányt és eközben mégsem pánikol, és nem lesz roncs a szerpentinen. Markoltam a lökhárítót, már zsibbadt a vádlim, de tartottam az autót. Azt hittem levágja az ujjaimat, elindul a macskakövön lefelé, egyenesen bele a Pecsőkné csili palántáinak a közepébe. Az meg jól belehal a csípősségbe. De én még mindig bírom. Mármint tartani és várom, hogy ideérsz a drága digitális fényképeződdel és lefotózol, hogy elküldjem anyának, meg a Guinnessnek. Őt felmentem előre, hogy nem vereget hátba, mert tudom én is, hogy fölöslegesen tartom, és úgy sem érteném, hogy mit írnak az angolok a rekordomról. Nem haragszom, hogy szűk az utca és hogy nem fértem rá a képre, mert nincsen pénzed egy olyan optikára, ami „befogná a teret”. De azért jó lett volna, ha rám tud nézni ott a monitorodon, miután megmutattad neki a muskátlis fotóidat. Csak úgy testvéri barátsággal jegyzem meg, hogy anya rühelli a muskátlit. Téged viszont szeret. Ezt már nem csak álmodtam.

vi