Fotó: Tóth Illés

Amikor megérkeztem a furgonnal, már csak ez a fickó volt ott. Kurva nagy építkezés lehet valahol, hogy már most mindenkit elvittek. Intettem neki. Kaja után volt, épp befejezte a cigisodrást, félúton megállt a keze, ahogy szájába tette volna a blázt, felém fordult, hunyorogva, kérdőn rám nézett. Nem túl sietős léptekkel odajött hozzám. Megkérdeztem jön-e. „Miről lenne szó főnök?” – kérdezte, olyan hangsúllyal, mintha nekem lenne pont az ő segítségére szükségem.  „Ásás, óránként 500, szerszám itt hátul a csomagtartóban” – hadartam faarccal – „Ha kell, gyere.” Szótlanul bólintott. Úgy tűnt, mintha szórakozna azon, hogy türelmetlen vagyok. Mondtam, hogy hátra üljön, ott pokróccal van leterítve az ülés, ne koszolja össze a huzatot. Vállat vont, és olyan mozdulattal foglalt helyet, mintha a sofőrje lennék. A visszapillantóból láttam, ahogy homlokát az ablakra tapasztja és érdeklődve vizslatja a felhőket. Alaktalan, tehetetlen dühöt váltott ki bennem ez a nyugalom. Hál’ Istennek Pestig kussba maradt. Amikor bekerültünk a dugóba a körúton, azonnal megjelent az a mankós koldus a kocsisorok között. Mindig megjelenik. Amikor hozzánk vánszorgott, hátulról megkocogtatta a fickó a vállamat egy százassal. Adja oda neki főnök – mondta.

hk

 ------------------------------------------------------------------------------------------------------------

Ahányszor befordult a Hengermalom utcába, annyiszor vesztette el az árnyékát. Nem rögtön az elején, hanem úgy pár száz méter múlva vette észre, hogy mintha valami hiányozna. Csak később jött rá, hogy hiába vetül rá a nap minden sugara, ő nem hagy maga mögött, mellett vagy bárhol sötét foltot.  Máskülönben mindig is felesleges sallangnak tartotta az árnyékot, amolyan úri huncutságnak, amely csak arra jó, hogy még jobban megkeserítse az olyanok életét, mint ő. Így nem csoda, hogy egy kissé felkapta a vizet, amikor egy régi ismerőse azzal köszönt rá: árnyéka sem vagy régi önmagadnak. Olyan ideges lett, hogy azonnal cigarettát rántott és rágyújtott, pedig aznap reggel fogadta meg, hogy végre le fog szokni. De minek is, hiszen árnyékkal vagy anélkül: az élet olyan, mint tizenkilencre lapot húzni, azaz az égvilágon semmi értelme. 

má

 ------------------------------------------------------------------------------------------------------------ 

Mi ketten maradtunk ebben a városban. A paparazzi meg én. Nekem annyival jobb, hogy én tudom róla, hogy ő lát engem, ő viszont meg van róla győződve, hogy én nem látom őt. Kiabálhatnék neki, hogy helló szarjankó, tükröződsz az ablakban, de mit érek vele? Már lejáratni sem tudom, nincs ki előtt megaláznom, hogy kezdő. Szar ez az érzés. Nem azért mert gonosz vagyok, hanem, mert nem tudok segíteni neki. Nem tudom ösztönözni, hogy jobbá váljon, hogy tanuljon meg egybeolvadni a környezetével, hogy szürküljön meg, hogy idomuljon az elvárásokhoz. Talán azon gondolkodik, hogy mennyit érek nagy felbontásban, kizárólagosan, exkluzíve? Tényleg, mennyit érhetek? Megkérdezzem, vagy csak gyújtsak rá? Meddig kell még itt állnom? Mikor jön rá, hogy én már tudom? Az a bajod, hogy azt hiszed, tudod, mire gondolok. Ha tudnád, nem lennél itt. Nem ólálkodnál a pixeleid mögé bújva. Én már tudom, hogy a repülő felszállt, a kódok be lettek pötyögve. Esély? Egyenlőség, nullával. 

vi