Fotó: Barbay Csaba

Kacatok között élni szükségszerű. Anélkül minden olyan steril, mint egy laboratóriumban.  Ha viszont a limlomok generációk óta halmozódnak fel, és még a történelem sem olyan kegyes, hogy megszabadítná az embert vagyontárgyaitól, akkor egy nap arra ébredünk: a tárgyak nagyobb jelentőséggel bírnak, mint egy felkiáltó jel a mondat végén. Mi magunk meg olyanok vagyunk, mint értéktelen lelet az etruszkok idejéből, amelyet csak azért tartanak és mutogatnak a látogatóknak, mert az etruszkok idejéből való.  Nagyon szar érzés múzeumi tárgyként egy üveg alatt ülni nap, mint nap, amelyet hawaii mintába öltözött kövér turisták csodálkoznak körbe.  
-    Elég furcsa népek ezek a vizigótok – mondja az egyik, aki minden tiltás ellenére titokban fényképet készít.
-    Ez nem vizigót – magyarázza a társa – hanem gepida. 
És még mielőtt bárki azt hinné: ehhez képest már egy kísérleti laboratórium kémcsövében csücsülni is jobb, nagyon fontos kiemelni, itt nem arról van szó, hogy mi a jobb vagy mi a rosszabb, egyszerűen csak arról: kacatok között élni olyan szükségszerű, mint a mondat végére pontot tenni.

má

 ------------------------------------------------------------------------------------------------------------

Nem szeretem azt álmodni, hogy meg van mindenem, hogy szerelmes vagyok, hogy úton vagyok, és a világ örül, nem szeretem, hogy nem tudok futni, lépni, repülni, és nem szeretek álmomban álmodni, mert akkor előbbi dolgokat elkezdem utálni. A kávém a terapeutám. Tudom, hogy ezek az álmok nem normálisak, de nem szeretném őket megbántani ezzel az egészen nyilvánvaló ténnyel és nem szeretnék kicsinyes lenni, ezért megtűröm őket. Sokat hazudok, így maradok ébren, és iszom kilenc kávét per nap. Lépcsőn, parkban, metrón, folyó partján, lépcsőházban, igazolványkép készítő automatában, vonaton, hidakon és karcolón. Ezek a kedvenc helyeim. Nem emlékszem mikor kezdődött ez az egész, de volt már úgy, hogy a végén a zaccban láttam a tükörképemet. Mosolyogtam magamra és ennyi az egész.

vi