Fotó: Barbay Csaba

Innen félelmetesen és megtévesztően hasonló. Nem akarom megkérdőjelezni, hogy a valóság másolata tulajdonképpen ugyanúgy a valóság része. Ha soha nem kelnék föl innen, nem kellene a valós és valótlan dolgokat feszegetnem.

Lenne egy névtelen halmaz igenekből és nemekből összekeverve, mindenre igent mondhatnék, amire egyben nemet is, és a nem igen is lenne. Vagy nem.

Nem akarok többé választani a pólusok között. Nincs különbség. Persze hogy van, de nincs.

Elfáradtam. Ecc, pecc, kimehetsz.

Megígértem magamnak, hogy  vigyázok magamra, és az életben való választásokon nem töröm túl sokat a fejem. Hiába. Sosem tudtam igazán dönteni. Féltem a nagy különbségektől, a dolgok esetlegességétől, és hogy én határozom meg a valóságot a döntésemmel. Vagy mégsem? Van nekem ehhez elég jogom?

Minek döntöttem? Mi volt jó és mit tettem rosszul? Azt mondták, hogy nincs is ilyen.

Döntések vannak. Nem bírtam felvállalni. Minden következményt előre véltem látni. A jelent is láttam az életfélők hályogos szemével?

Miért fekszem itt a padon, és miért nem tudom már azt sem eldönteni, hogy az a hölgy a gravitációval szállt vitába, vagy ez a normális? Ilyen egy emberi test? Középen lábak futnak össze, ez adja a törzset és a négy kéz mind tapintásra, eszközhasználatra, védekezésre alkalmas testrész?

Büdös van. Húgyszag. Rettentően megéheztem.

Most föl tudok kelni, vagy nem?

Moha

------------------------------------------------------------------------------------------------------------  

Az üveg mindig kiborította, főleg ha túl sok volt belőle. Ennél már csak az unokatestvére ‒ Miklóska – állandó késése volt bosszantóbb.  Miklóska már gyerekkorukban is próbára tette a türelmüket: ő volt az utolsó, aki reggelente felkelt; utána legalább egy óráig öltözködött, és az evéssel is a legtovább piszmogott.  Ezt a vérlázító lassúságát kedves mosolyával ellensúlyozta. Mindig mosolygott: amikor leöntötték hideg vízzel, vagy amikor belökték a sárba, illetve amikor megették az összes baracklekváros palacsintát még ebéd előtt, és elképedt nagyanyjukat igyekeztek meggyőzni: Miklóska volt a bűnös.

De minden hiába. A nagyanyjuk és a barátnői oda és vissza voltak Miklóskától. Ha ez nem lett volna elég, a hülye vigyora mellett még elképesztően göndörödő szőke hajfürtökkel is rendelkezett.

      -          Ezek a büdös kölkök eltörték az egyik csodaszép kristályvázámat – mondta az egyik vendég.

      -          Á, az semmi. Nálam az unokám rákakált a perzsaszőnyegre – tromfolta le a másik.

      -          De bezzeg Miklóska – érzékenyült el a nagyanyjuk.

      -          De bezzeg Miklóska – zúgták kórusban a vendégek.

Az unokatestvére boldog mosollyal az arcán suhant be a lehangoló üvegpalotába szinte egy órás késéssel, szőke hajfürtjeit lebegtetve, kamaszlányos vihogásra késztetve egy kissé éltesebb hölgykoszorút, miközben a portárs futott utána az elejtett sáljával.

És mindez a tükörsima padlón visszatükröződött. Borzasztó volt.

má

------------------------------------------------------------------------------------------------------------  

Ahogy a nagy író, Midnight Kálmán írja egyik versében „idáig együtt mentek, sok mindenen keresztül”. Nem véletlen, hogy a mai találkozásunk okán erre a sorra ragadtattam magam. Elég volt! Képtelenség amit velünk művelnek. Nem mi tehetünk róla, hogy öregszenek, hogy boldogtalanok, hogy ráncba burkolja őket a szomorúság, de még az öröm is. Lehetetlen lények, akiknek csak akkor vagyunk jók, mikor első egy randi, vagy ha megérik a pattanás az orruk hegyén. Én, mint az anonim tükörképek forradalmi bizottságának látszatelnöke, fogadom, hogy nem szolgálom tovább az emberiséget. Nekik a legszebb arcukat, a mosolygós gödröcskéket minden körülmények között megmutatom. Nem tűröm tovább az ócsárlásokat. És most mondjunk el egy imát, mielőtt lemegy a nap. Ú nagy csillogás, te, aki vetülsz mindenhová az idők kezdete óta, légy kegyes hozzánk a sötétségbe vezető úton. Emelj fel minket a délibábból és ments meg minket a viszonyítás nélküli állapottól. Add meg tükrözőinknek a bölcsességet a látvány felett. Haragod sújtson le minden plasztikai sebész kiszolgálójára, kivéve az ambuláns esetekben cinkosságot vállalókra. Ímmen.

vi

------------------------------------------------------------------------------------------------------------  

Amikor felépítették az épületet, teljesen más funkciót szántak neki. Az eddig sehol nem próbált anyagokból, kísérletező kedvvel alkotott felhőkarcoló eredetileg irodaház lett volna belváros közepén. Nagy volt az érdeklődés, már a kulcsátadás előtt elkelt a helyiségek nagy része. De hamar beütött a krach. Kiderült ugyanis, hogy a fényes burkolóanyagok nagy felületen tűpontosan megmutatják az ember leglényegét, leleplezik a szándékokat. Az itt folytatott ügyvédi munka és üzleti tárgyalások így pillanatok alatt kudarcba fulladtak. Ki kellett találni valami mást a tulajoknak. Kihasználva a falak és a padló különleges képességeit, elnevezték az Önmegismerés Palotájának. Horribilis áron árulták a jegyeket, megtehették, nagy volt az érdeklődés. A belépő áráért egy órán keresztül vizslathatta mindenki a tükörképét. Azonban aki bejutott, már az első percben húzott volna el a kijáraton, olyan rettegéssel töltötte el a látvány. A kint tolongó kíváncsiskodók meg a jegy ára miatt azonban mindenki uralkodott a menekülési ösztönén. Így aki belépett a maradék 59 percet a korlátot markolva a külvilágra függesztett tekintettel úszta meg.

hk