Figyelő
Fotó: Aknay Csaba
Pontosan emlékezett erre az udvarra. 1932. július 18. Négy nappal a nagy francia forradalom után. Az volt az első. Pontosan emlékezett. Egész éjjel nem aludt.Kicsit remegett a keze, kiszáradt a torka…hát el lehet egy ilyet felejteni? Akkor még persze okkersárga volt a vakolat, és a lábazatot fehérre meszelték. Nagy a változás persze, de valahogy mégis itt van a levegőben minden egyes elejtett sóhaj, minden elnyomott kiáltás, minden feszült pillanat. A negyvenes évek, hohó! Azok voltak ám csak a szép idők! Azokkal a kakastollas sipkákkal, meg a katonaszökevények.. Nem lehetett mondani, hogy unatkozott volna. Tíz évvel később ugyanazok a gyerekek már bőrkabátban, nagy csajkákkal jártak. Egyik-másik a szeme láttára lett legényből férfi, sőt, volt köztük egy, aki egész az őrnagyi rangig vitte. Precíz ember volt, mindig egy nagy mappával a kezében járkált, és gondosan jegyzetelt mindent. Beírta a kuncsaftok nevét, az időpontot, és persze az ő neve is ott szerepelt a lap alján. Elmosolyodott. Ma már minden máshogy van, ma már üres az udvar, az állványzatot rég lebontották, az épület üresen áll, és nem látja az őrnagyot sem a mappájával, amint azzal a cirkalmas, kissé rusztikus betűivel a lap aljára odaírta: Dr. Kotász.
------------------------------------------------------------------------------------------------------------
Furcsa reggel volt. Egyrészt tizenkettőt harangoztak, másrészt nem tudtam, hogy van öltönyöm. Azt meg, hogy színeiben hozzá passzoló nyakkendőm is, azt még most sem tudom elhinni. Az orvosok mondták, hogy lehetnek mellékhatások, de azt ne mondja már nekem egyik sem, hogy egy konfekció vesz fel engem és nem fordítva. Azt sem hiszem el bárkinek, hogy egy hatvan százalékában poliészter nyakkendő engem kössön a saját nyaka köré. Úgy gondolom, ezt egyedül a lakkcipőm hitethetné el velem, de az egy félnótás túrabakanccsal odébb állt húsvét után kilenc nappal, pedig az egy kijózanítóan esős kedd volt. Állok itt hülyén, én a karbantartó, akitől vagy azt várják, hogy ne romoljon el semmi, vagy azt, hogy ha már elromlott, akkor legyen helyette másik. Hát értem én, ez a világ rendje. Na, de a két állapot közötti feszültség mértékegysége az mégis a gyomorfekély. Úgyhogy most várom a karbantartók karbantartóját. Azt mondják kékesen villog, közben szirének hangját ontja a mellkasán és csodaszépen csillapítja a lengést. Jó ez a kíváncsiság, ami lassan elvérzik bennem. Ha látnám magam Tölgyesiék ablakából, lehet én is részegnek hinném magam. Most is. Mivel nem látom, így még hihetik azt is, hogy nő jön hozzám.
vi
------------------------------------------------------------------------------------------------------------
Amikor elkészült a gyár, boldog izgatottság vett erőt mindannyijukon. Alig várták, hogy átadhassák a fémeszölden csillogó, végtelenbe futó, csövekkel átszőtt, ezerkarú gyártósort. Fenn, az Irányítóban a gyengéd lejtéssel tervezett vezérlőpult a szürke gombjaival, fekete kapcsolóival, piros, zöld, sárga fényeivel maga volt a funkcionalitás esszenciája. A neonok tiszta fényét a fehér csempe és a szürke linóleum készséggel verte vissza az étkezdében. Minden és mindenki készen állt az átadásra. A barna, fekete, szürke öltönyben sorakozók egymással versengve akartak részt a dicsőségből. De akik átvették volna, csak nem jöttek. Elterjedt a hír, hogy változások vannak, most még nem tudják ott fenn, hogy kihez is tartozik a gyár. A lelkesedés egyenletes ütemben, az emberekkel együtt elszállingózott. Azt suttogták, hogy már nem is kell senkinek az üzem. Lassan minden megfakult. A linóleum felpöndörödött, az irányítópult vakká vált, a gyártósort ragacsos por lepte be. Még a kemény mag is megingott egy idő után. Volt, aki meghalt, mások megöregedtek, néhányan csak elsunnyogtak. De ő egyedül mindvégig kitartott, nem hitt az olyan rémhíreknek, hogy rossz és korszerűtlen volt a koncepció, már eleve fel sem kellett volna építeni ezt az egészet, hogy ő is, az épületbe ölt energia, és a gépek is gazdátlanná váltak. És most büszke félmosollyal nyugtázza, hogy a távolban autók és mögöttük nagy gépek verik fel a port. Biztos abban, hogy megérte várni.
hk
------------------------------------------------------------------------------------------------------------
Sosem felejtem azt a napot. Huszonnyolc éve pontosan itt, az iskola udvarán fociztunk a nagyszünetben, amikor láttuk a hatalmas villanást a kapu felett. Szabi, a kapus először azt hitte, csak hülyéskedünk vele, mert mindenki lemerevedett, tátott szájjal bámult egy irányba, a háta mögé – már amennyire hinni lehet Szabinak, aki, ugye háttal állt az űrhajónak. Az UFO hirtelen jelent meg az égen, a hatalmas villanás közepette, majd szépen lebegett és saját tengelye körül forgott egy darabig. Közben a szivárvány minden színében tündöklő fénycsóvákat engedett ki magából, talán mintát vett, ahogyan azóta többen értelmeztük az IFK-ban. Az Idegeneket Figyelő Klub rögtön aznap megalakult, a nagyszünet utáni óra alatt egy körbeküldött fecnin iratkoztunk fel tagnak. Komoly beosztás szerint kémleltük rendszeresen az eget. Az egyik megfigyelő pont természetesen itt volt, az iskola udvarán. Soha többet nem láttunk semmit az égen. Azért ha erre járok, akár ha autóval is, mindig megállok ellenőrizni a dolgokat. Az égen azóta sincs semmi. Amióta az iskolát bezárták, már a focizó gyerekek is eltűntek, csak a szél gurigázik az üres konzervdobozokkal az udvaron.
pihe
------------------------------------------------------------------------------------------------------------
Z és K közvetlenül a pultnál álltak, szinte süketen a tomboló zenétől és félig vakon a folyamatosan vibráló fénytől. K éppen lenyűgöző magabiztossággal locsolta magára poharának tartalmát. - Nem elég hideg a rosé - fűzte hozzá bocsánatkérőleg.
- Igen, és valahogy az a rózsaszínes opálba hajló csillogása sem érvényesül megfelelően a stroboszkóp fényében. - válaszolt kiabálva Z, és K-nak be kellett látnia, hogy a minőségi borok élvezetét nagyban megnehezíti a tény, hogy egy a büfé bevételének nagy részét ásványvízeladásból és a dizájnerdrog-dealerek megsápolásából realizáló helyen tartózkodnak éppen. Következésképp nem csak a rosé volt meleg, hanem Z söre is.
-Tudod, K- folytatta Z- megtehetném én is, hogy tiltakozásképpen a tűrhetetlen italért, akár a pesti éjszakák oppurtunista Jan Palachja, akkurátusan magamra locsoljam a sörömet, ügyelve arra, hogy mindenhová jusson. Bizony isten, kiélvezném a hónom alá kúszó maláta minden molekuláját és élvezettel töltene el, amikor ez a meleg, ragacsos szar végigfolyik a hátamon. De amikor mindezzel megvagyok, az egészre rágyújtanék egy Becherovkával. És K, akkor végre lenne jelszó, ami alatt zászlót bonthatnánk: - Szabad Csehszlovákiát és hideg rosét! Ezt már igazán hangosan mondta, és K a ricsajban le is vonta belőle a maga lényegét.
- Szarok a cseh borok, Z, kérlek. Egyáltalán ne fogyassz cseh borokat. A cseh borok reménytelenek.
K mindig is igazi gurmand volt. Ő még a meleg rozéban is az elveszett lehetőséget látta és nem a kidobott pénzt, így Z-nek nem volt más lehetősége, rá kellett bíznia magát K, cseh borokat ekéző ítéletére. Ám Z megfigyelte, hogy ma este nem csak cseh borok, hanem ez a hely is reménytelen volt. A lehúzott nepperek a jelek szerint szépen arattak, a legtöbb jelenlévőnek nem is annyira a rezidens DJ-re, hanem inkább egy rezidens orvosra lett volna szüksége. A táncoló alakok zombiknak tűntek a füstben-villanófényben, mozgásukba belefagyva, mint a kimerevített filmkockák, dülöngéltek, hajlongtak és forgolódtak a zene és a fények ritmusára. És akkor egyszerre kivált a vonagló tömegből egy homályos árny, amely pontosan annyira volt homályos, mint maga tömeg, de nem volt része a káosznak, és ahogyan lassan megindult a pult felé, az ellenfényben egyszer csak megcsillant kettő, a száránál a jobb kézben összefogott vörösboros pohár, nagy kerek öblükkel a lépések ritmusára integettek a padló felé. Továbbá a sziluett részét képezte egy boros üveg is a bal kézben. - Bordói palack - mondta K, szinte csak magának. - A rajnai palacknak sokkal íveltebb a nyaka. - tette még hozzá. És valóban, K-nak igaza volt, Z-nek volt ideje megfigyelni a palack nyaka és teste közötti éles átmenetet, és azt gondolta, hogy bár látott már vagy ezer ilyen palackot, de ennyire elegáns és baljóslatú egyik sem volt, mint ez itt, ennek a kavargó homálynak a bal kezében, nyakánál fogva hanyagul lóbálva.
Az alak egyre csak közelebb ért, és ahogy közeledett úgy élesedtek a részletek. Láthatóvá lett a hetvenes években készült katasztrofális öltöny, a frizura és a bajusz, amik jó eséllyel szintén a hetvenes évek óta viseltetnek így, és láthatóvá vált a bor címkéje is. -1976-os Barolo! - sipította K, és elragadtatása még a basszuson is átszűrődött. Hatvan év körüli alacsony figura lépett hozzájuk, jobb kezét átnyújtotta kettőjük között, ügyesen átfordította a poharakat és a pultra helyezte őket. - Pardon. - mondta reszelős, vékony hangon. A frissen megürült kezével az üveg alá nyúlt és a palackot srégen tartva egy rutinos főpincér begyakorolt mozdulatával bemutatta a bort. - Barolo 1976.- közölte kifejezéstelenül. Alig észrevehetően raccsolt. Z bólintott, mint akinek mindegy, K, meg mint aki nem hiszi el és hülye hajú bajuszos töltött a két pohárba hajszálra ugyanannyi feketébe hajlóan sötétvörös folyadékot.
- Fiúk! Ezt a palackot Jan küldi maguknak. Üzeni, hogy a cseh borok valóban szarok, maga viszont, K, ne igyon rozét, mert attól nem látszik entelektüelebbnek, bár ha magára locsolja legalább kijön az ingéből, nem úgy, mint ez itt, szóval csak óvatosan. Jan egyébként nálam lakik egy ideig, vicces srác, sokat szoktunk beszélgetni a tűzhalálról. Ami a ma estét és ezt a helyet illeti, nos azért jöttem, hogy elmondjam maguknak, fiúk, semmi keresnivalójuk nincs itt. Igyák meg ezt a pohár bort az egészségemre - itt kacsintott egyet huncutul - és menjenek innen. Soha ne jöjjenek vissza többé. - ennél a résznél már semmi huncutság és kedélyesség nem volt a hangjában és ettől Z és K kissé feszélyezve érezték magukat. Ezt az idegen is megérezte és megpróbálta oldani a feszültséget a maga módján. - Oda se neki, fiúk! Majd egyszer maguk is megismerik Jant. Bárcsak a csehek borai is olyanok lennének, mint a humoruk! De nem. Mit lehet tenni, igaz?- és felnevetett egy különösen kemény portlandcementbe vágó ütvefúró hangján.
Egyszerre nyúltak az italért, egyszerre emelték a szájukhoz, egyszerre ízlelték meg a bort, egyszerre nyelték le és egyszerre tették le a poharat a pultra. Úgy mozogtak, mint egy összeszokott szinkronúszó csapat. A bor émelyítően csokoládés volt, húzta lefelé az ízlelőbimbókat, mint egy kakaóingovány, és erősen ellen kellett állni a kísértésnek, hogy az ember egy újabb körre nyújtsa a poharát.
- Azt hiszem, ideje elköszönnünk. - mondta Z, de K láthatóan nem szerette volna elengedni a maradék Barolo-t. - Vigyék csak el. - bátorította őket a hülye hajú bajuszos, és K élt is a lehetőséggel, magához ölelte a sötétzöld bordói palackot. - Viszlát, fiúk. - bazsajgott az idegen. Z és K egész úton a kijáratig a hátukban érezték tekintetét.
Odakint metszően friss levegő és friss hó várta őket. Felszabadultan nézték a városi fényeken és az oszló felhőhullákon átderengő csillagokat, leheletük messzire szállt a hidegben, és ahogy egyre inkább maguk mögött hagyták a klubot, a dübörgés is csak halk morajjá szelídült. Némán vágtak át a téren ők ketten, Z, fejében kavargó gondolatokkal, K, kezében a hetvenhatos Barolo maradékával.
- Észrevetted, Z, kérlek, hogy a fickó kezén a Rolex konkrétan kínai volt? Én az ilyet rögtön kiszúrom. Amúgy meg, a poharakat is elhozhattuk volna, biztos nem lett volna gond belőle.
- Nem baj, megisszuk üvegből - válaszolta Z, majd még mielőtt K bármit is tehetett volna ellene, elragadta a palackot és egy nagy kortyot lehúzott belőle. - Ezt most megúsztuk. Köszi, Jan!
K visszavette az üveget és féltve magához ölelte, bizalmatlan pillantásokkal méregetve barátját, vajon mikor támad újra kedve erővel vagy csellel megszerezni a bort, hogy barbár módon üvegből vedelje.
De K aggodalma hiábavaló volt, Z-nek ez már meg sem fordult a fejében, éppen azon morfondírozott, hogy mennyire jó lesz a holnap, mert végül is lesz, és az jó. Kisétáltak a térről, maguk mögött hagyva a klub halk dübörgését, a tér hidegét, az éjszaka hiábavalóságát és nyomaikat a hóban, tudván, hogy soha nem fognak már ide visszatérni.
Z.
