Parlament előtt – photo by morpho 

Tüntess-el!

A nagy tüntetések idején sokaknak nyoma veszett. Az utcákra csak a legbátrabbak merészkedtek ezekben a hetekben. Én egész ősszel szobám ablakából figyeltem a vonulókat, onnan kiabáltam, mikor alattam hömpölygött a tömeg, hogy: Le a fejekkel, és fel a fejjel elnyomottak!

A hatalmasok hatalma sok. Idővel az eltűnések ijesztő mértéket öltöttek.

Tavaszra már olyan üres volt a város, hogy egy kiadós tüntetés megszervezése két hétbe telt. Elmagányosodott férfiak és nők botorkáltak a tereken, utcákon, párjukat keresve, öklüket rázva az ég felé, a föld felé.

Csak én nem lettem magányosabb. Mindig is egyedül voltam, ezen nem változtattak az elmúlt hónapok eseményei. Hiányát csupán annak éreztem, hogy valakivel unottan az időjárásról beszélgessek, hogy milyen bolond ez az idei tavasz, s hogy vajon lesz-e hó karácsonykor. 

Tegnap eltűnt az utolsó utcai tüntető is. Makacs, kitartó csend lett a városban.

Mit tegyek?

Ha tudnám, kinek a fejét kell venni, kinek kell igazságot szolgáltatni, transzparenst készítenék, kövér, vörös betűkkel rávésném az igazságot és fejem fölé emelve végighordoznám a kongó utcákon, kántálva a dalt, amit megtanultam az ablakban könyökölve a bátraktól, akik már sehol sincsenek.

De nem tudom. Sem a tüntetések, sem az eltűnések okát. Csak azt tudom, hogy véget kell ennek vetni, mert nincs több tüntető, csak én maradtam egyedül, az álmok és célok nélküli városlakó.

BSZ

------------------------------------------------------------------------------------------------------------

Lehet, nem ő volt az legelszántabb tüntető, de a legkitartóbb mindenképp. Sztoikus nyugalommal ült órákon keresztül. Nem zavarta sem a nappali tülekedés, sem a tér éjszakai üres csendje, sem a társai dühös háborgása, vagy annak ellenkezője: a letargikus kiábrándultság. Számára érthetetlen is volt egy kicsit az érzelmek és a város ‒ leginkább egy hullámvasúthoz hasonlítható hektikus hullámzása. Kezében gyertyával, fején kedvenc kötött sipkájával, azon merengett: egy hegy tetején ülve szerzetesként morzsolva az időt, minden sokkal egyszerűbb lenne. Vagy pedig kibogozhatatlanul bonyolultabb.

má

------------------------------------------------------------------------------------------------------------

Csak magányos. Én tudom, hogy miért, de nem árulom el nektek. A fotóriporterek ideális alanyává vált. Ő volt az, aki nekiment a rendőrsorfalnak egy virággal, de csak azért, mert a túloldalon át akarta adni valakinek. Ő az, akiről az a fotó készült, ahogy kiterjesztett karral áll egy kerítésen, ami a civil ellenállás szimbólumává lett azokban az időkben, pedig csak remélte, hogy nézi valaki a tévén, akivel egyszer összeakadt a szeme a metrón. Most azért ül ott, mert nem rég ült ott valaki. Egy csodás lény. Izé… lány. Még érzi a teste melegét. Lehunyt szemében ott vibrál a sziluett. A seggével érzi segge melegét. És miközben behunyt szemmel arra gondol, hogy talán az övé is lehetne, hogy együtt nevelhetnének gyermeket, észre sem veszi, hogy a közelében ül, és ha kinyitná a szemét, hát… talán…

hk