Fotó: Fecher Ágnes

Vagy nagyon jó, vagy nagyon szar. Az egész reggel kezdődött úgy százezer éve, mikor még nem hívtuk hétfőnek azt a napot. Akkor még minden más volt. Már akkor is. Nem tudtuk mi a láz, és senkit nem érdekelt, hogy nincsen térerő. Pedig igény lett volna a hiányérzetre, de valahogy a légkör nem volt rá alkalmas. Aztán vártunk. Jött pár messiás, felfedező, diktátor, király, tömeggyilkos, és ezek felváltva. Minden más lett, ami rendjén van, mert az állandóságtól csak egy rémisztőbb van, az unalom. Illetve a magány. Meg ott van a holnap, amitől mindig lehet félni. Meg a hülye kérdések tömkelege. Hogy vagy? Hogy lennék. Mit csinálsz? Mit csinálhatnék. Mi baj van? Mi baj van? Mi baj van? Miért nem válaszolsz? Kár, hogy csak egy módja van annak, ha az ember szeretne magán felülemelkedni.

 vi

 ------------------------------------------------------------------------------------------------------------  

Precízen tolta lassan a körfűrészt, óvatosan vigyázva vágta át a nyaki ütőeret és a nyelőcsövet. Az elektromos masina hangosan felzúgott, amikor áthaladt a csigolyák nyúlványain és erősen vérezve végre elvált a fej is a törzstől. Már vagy egy órája kínlódott ezzel a rohadt hullával, melyet egykoron Eddie Ray-nek hívtak. Pontosan tudta, hogy ma fogja megtenni, előkészített mindent. Beszerezte a húskampót, és a piros lepedőt, amin nem látszik meg a vér, de bele lehet csavarni a feldarabolt test egykori alkatrészeit. Nem, nem gyűlölte Eddie-t. Kapcsolatuk odáig jutott, hogy jéghideg precizitással választotta le a végtagokat és arcizma sem rezdült, amikor a piros lepedőbe csomagolt testrészeket egyenként elhelyezte a fagyasztóláda rekeszeiben. Beszórta véres ruháit a mosógépbe, beállta a zuhany alá, és arra gondolt, hogy a következőt nem a liftben koncolja fel, hanem összeszorított foggal megvárja, amíg bemegy a lakásba, mert akkor nem kell takarítani a lépcsőházat, ráadásul a maga 40 kilójával, ezt a félhülye Eddie-t alig tudta átrángatni a küszöbön. 

(morpho)