Fotó: Barbay Csaba

Halála gyors volt, és így az elhunyt számára voltaképpen kegyes is, hiszen nem kellett a halálfélelem tövises stációin végigbotorkálnia. Ami azonban drága halottunknak áldás, az ittmaradtaknak átok, tekintettel arra, hogy az érintettek nem tudtak megfelelőképpen hozzáfogni a gyászmunkához, ehhez a szívfájdító, egyszerre magányos és társas tevékenységhez. Így aztán jobb megoldás híján drága szerettünktől nem személyén, hanem tárgyain keresztül búcsúzkodtunk. Az igazán pompás gyásszertartás után – amely során magunk is megdöbbentünk, hányan kívántak tőle végső búcsút venni – összegyűltünk szerény hajlékában, hogy könnyek és sóhajok között sorba vegyük életének lenyomatát.
A legtöbbet azon veszekedtünk, hogy ki vigye haza a háromajtós komódot.
hk

------------------------------------------------------------------------------------------------------------ 

A legrosszabb körülmény nem a dohos szag, a ferde függőleges, lejtős vízszint, és a funkcióknak tökéletesen ellentmondó bútorzat volt, hanem a termeszek idegesítően hatékony csendje. Az ember, köztük én is, hozzá van szokva, hogy a pusztulás jár némi alapzajjal. Isten és Nemisten anno ebben állapodtak meg, hogy legyen idő a felkészülésre. Kell valami morajlás az utolsó hideg pillanatban, hogy ne rántson vissza bennünket az elmúlás küszöbéről a megbánás meleg könnycsepje. A termesznek nem szólt senki. Nem mertek? Vagy csak azt várták, hogy a másik elintézi? Lényegtelen. A buldózert vezető férfi, zsebében disznósajtos szendviccsel, elfordította az indítókulcsot. A hatalmas robajlás előtt, Isten és Nemisten összenéztek és rájöttek, hogy a rombolás utáni építkezés eredménye csak egy bezárásra ítélt éjjel-nappali lesz, amiről a buldózert bérlő befektető még nem értesülhetett. A termeszek megtették a magukét. Következmény: bontási engedély a hivataltól, olcsó telek, szép tervek, soha ki nem nyitott bolt, Isten és Nemisten inkább leléptek.
vi