Kanapé
Fotó: Varga Imre
Ezt aztán nagyon odaraktuk. Igazi csapatmunka volt.
Amilyen akkurátusan felszabdalta a papírdobozt. Ahogy kimatekoztam a súrlódásmentes íveket a lépcsőfordulókban. Ahogy igazítgatta a hullámkartont, amíg húztam a hevedert. Hogy nehogy megnyomja a „rőt avar” marhabőrt.
Pedig sietnünk kellett, mert őt Ügyfél várta 9-kor, nekem pedig erősen tikkelt a bal szemem.
Lefogadom, hogy amikor 3 éve kiválasztotta ezt a kanapét, már akkor is azt a „nagypolgári enteriőrt” látta, amit most 3 kerülettel odébb ez az otromba dög teljessé tenni hivatott. Az első igazi, felnőtt otthonunkat.
Mert mindig is volt szeme a fontos részletekre. Mint amilyen például a „tűzött kárpit”. Nem úgy, mint a két napja égő motorhiba jelző lámpa.
Persze miért is értene az autókhoz, én sem értek a kanapékhoz. Ezek szerint.
Ezt például kétszemélyesnek hazudták, de ezen két ember csak egyenes tartással, összezárt térdekkel ülve tud előre bámulni a semmibe. Tét nélkül, ernyedten lazítani rajta képtelenség, vadul dugni tragikomikus. Ki sem kellett próbálni, hogy tudjam.
A kocsi ma már nem megy sehova. A kanapé sem megy sehova, és én sem megyek sehova. Itt fogok állni inkább, és végignézem, ahogyan a gyülekező esőfelhők idehányják súlyos terhüket, és szétáztatják ezt a szart.
KR
------------------------------------------------------------------------------------------------------------
Mint vidám újszerű nagyszerűség repült a piros kanapé. Reggel még nyugodtan állt a 44-es szám alatt. Ez persze nem jelent semmit. A redőny is egykedvű fontoskodással várta a villanást. Mert még a világvége is undorral érkezett. Nem is akart jönni. Várt. Elég sokat. De aztán nem volt mit tenni. Menni kellett. Viszolyogva nézte a század omló vakolatát, majd jött a fény és a durranás. Repült a kanapé, a csivava, Szabó néni a földszint egyből, és egy fiatal lány fájdalmas reggeli sóhaja. Később csend lett, és mindent hamu borított. Csak a piros kanapé körözött tovább az idő fölött. Az idő meg csak állt, mert jól tudta: még az ilyen rém egyszerű dolgokba is, mint pusztulás, becsúszhat egy aprócska hiba.
má
------------------------------------------------------------------------------------------------------------
A bőrfotelt elhozta. Az egyetlen dolgot, ami fontos volt neki ebből az egészből. Órákig ült ebben a fotelben, mikor telefonon beszéltek, mikor fel sem tűnt, ahogy repül az idő. Borzasztóan hiányzott neki akkor, de most utólag visszagondolva, valahogy sokkal szebbnek tűnnek ezek a beszélgetések. Ebben a fotelben dugtak először és soha nem hitte volna, hogy ez lesz az utolsó, ami a fotelről eszébe jut. Pedig csodás volt. Bármikor fel tudta idézni minden pillanatát. Sosem felejti el, mikor a foci vb döntőjét ordítozták végig ebből a rohadt fotelből, aztán szénné szívva fél napig röhögtek egy csillagrombolón. Kár, hogy nem ott ért véget a mese. Pedig véget érhetett volna basszus! Akkor a fotel nem nézi végig, a félre kúrásokat, nem hallgatja végig a hazudozásokat és üvöltözéseket és nem válik egy korszak szimbólumává. Valószínűleg ma látta őt utoljára. Némán néztek egymásra. Valahogy nem akart senki mondani semmit. Aztán csak hátat fordított és kiment az ajtón. Nem akarta még jobban tönkretenni az egészet. Még nem tudja, hogy mihez kezd majd vele, de biztos volt benne, élete legjobb döntése volt, hogy a fotelt, azt a bőrfotelt azt elhozta…
(morpho)
------------------------------------------------------------------------------------------------------------
Akkor döntöttünk úgy, hogy a kanapé már végleg rajta marad intenzíven használt ám megkímélt járművünkön, amikor hasonlóan a permanens forradalomhoz (ha emlékszik erre a kifejezésre bárki is) az ideiglenesség állandóvá vált. Annyiszor költöztünk ugyanis, hogy volt egy pont, amikor már teljesen kipakolni sem volt értelme, mert bár rendszerint reméltük, hogy épp aktuálisan elfoglalt helyünk, ha nem is örökre szól, de azért valamiképp tartós lesz, legbelül sejtettük, hogy ez csak vágyvezérelt gondolkozás. Mert történelmi tapasztalat, hogy mindig a legrosszabb forgatókönyv valósul meg, és itt most nem csak Hollywoodra gondolunk. Így aztán részint praktikus megfontolásokból, részint lustaságból (mert azért baromira nehéz és unalmas állandóan fel- meg lepakolni ezt az ormótlan és emiatt tulajdonképpen gyűlölt bútordarabot) a kocsin hagytuk. Persze gyakran kipillantottunk az ablakon, hogy a helyén van-e még, de már magunk sem tudtuk, hogy annak drukkoltunk-e, hogy ott lássuk trónolni sértetlenül az autó tetején, vagy annak, hogy valaki más, esetleg maga a természet fogja levenni rólunk a birtoklás terhét.
hk
------------------------------------------------------------------------------------------------------------
Tegnap SOS hívott Évi, hogy érjek rá ma délután, mert különben örök harag. Ja, és a kocsi is kellene, majd olyan gyorsan letette, hogy tiltakozni sem volt időm. Őszintén szólva, már unom egy kicsit. Mármint az e fajta barátságot. Ha kitalál valamit, képes mozgósítani az egész brigádot, és nincs ellentmondás, különben olyan lelki hadviselésbe keveredik vele az ember lánya, ahol eleve reménytelen az esély a győzelemre; rosszabb esetben még csak meg sem várja a válaszod. Más kérdés, ha éppen őrá lenne szükség, eltűnik, elfoglalódik, elbizonytalanodik, megbetegszik, vagy csak nem engedi el a főnöke. Na, mindegy most már. De mire kell neki a kocsi? Reméltem, véletlen se árva kiskacsákat szállítunk az állatkertbe, mint a múltkor. De nem. Egy korall színű, kétszemélyes, semmire se jó kanapét rakatott fel a csomagtartóra. Totál látszik rajta, hogy nők rögzítették. Már hallom is az elmés, logikus, szabályszerű, biztonságosságról papoló férfi megjegyzéseket, amiket most nem idéznék. Megkaptam a címet; nem, nem az Éviét, hanem valamilyen szuper fontos barátjáét, aki a város másik végén lakik egy szebb napokat látott tisztviselő telepen. És ne haragudjak, de ő nem tud velem jönni. Most itt állok a 44 előtt, ahol van minimum 8 lakás, de ez az idióta nő se a nevet, se a lakásszámot nem mondta meg. A telefonját meg persze nem veszi fel.
L. Cat
------------------------------------------------------------------------------------------------------------
- Kérem lazítson. Hunyja be a szemét és vegyen három mély levegőt.
- Jó, rendben.
- Ha lehet befelé figyeljen, és ne mondja, hogy jó rendben. Tehát lélegezzen.
- Ok.
- Tehát hár, négy, öt, hat, hét és belélegzünk. Egy, két, hár, négy, öt kilélegzünk.
- Bocsánat. Nem akarok kekeckedni, de ha hétig lélegeztem be, akkor miért öt alatt fújjam ki? Csak érdekel. Ja, és még, annyi, hogy simán tudtam volna tizenegyig is belélegezni. De maga a főnök. Akkor most kifújjam vagy tartsam bent? Kifújom és szívok be frisset, mert míg beszéltem addig már úgyis jött meg ment bennem a levegő. Jó?
- Mondja, szeretne ön tényleg hozzám járni terápiára? Nem gond ha nem, lennének bőven jelentkezők.
- Persze, hiszen maga a legjobb azt mondják.
- Nem tudom, mit mondanak, de ha már eljött, akkor kérem legyen itt.
- Jó. Értem. Tehát egy két hár… vagy maga számol? Vagy én?
- Majd én.
- Tudja azért kicsit zavar, hogy az előbb leszart az a galamb horda. Meg az is, hogy tilosban parkolunk. Meg az, hogy az a néni bámul az emeletről. Szerintem nevetségesek vagyunk itt a kocsi tetején.
- Én előre megmondtam magának, hogy felújítják a rendelőmet.
- Nekem most van szükségem önre és a kanapéjára. Úgy érzem megbolondulok, ha nem beszélget velem.
- Akkor most csukja be a szemét kérem és szarjon a galambokra.
- Csukott szemmel?
- Azt hiszem magának sokkal jobbat tenne egy üveg vodka.
vi
