photo by morpho

- Ha rendőr lenne valamelyikünk, akkor most elsüthetnénk a fekvőrendőrös poént.
- Ha én lennék a rendőr, akkor most rögtön lelőnélek az ilyen szaros szóviccekért.
- Szerintem nem volt gáz.
- Te rajzoljad azt a csonka karú kőcsávót, aztán menjünk.
- Hadrianus.
- Leszarom, milyen anus. Él? Nem él. Akkor minek kell lerajzolni.
- Na, valakinek megint nem jött össze.
- Kussolsz.
- Vagy lehet pont összejött?
- Szerintem összejött neki.
- Na, pattanjatok le rólam, de gyorsan. Te rajzold a vitézt, te meg, te meg csak kussolj.
- Tökre nyomja a lépcső a nyakam. Felkelhetek?
- Légy szíves még bírjátok ki. Maximum tíz perc.
- Én nem értem ezt az egészet.
- Nem baj.
- Miért lesz jobb a kőcsávó attól, hogy mi itt fekszünk?
- Más a légkör, más az aurám. Nem tudom, csak érzem. Jobb így rajzolni.
- Nem vagyunk normálisak.
- Megvan.
- Mi van meg?
- Az Alfonz most egy meg nem értett művész.
- Kell egy pisztoly, ez most már biztos.
vi

        ------------------------------------------------------------------------------------------------------------ 

A nap kövér üveggömbként úszott, amelyből visszhangosan kúsztak felé a főnöke szavai: haladéktalanul, azonnal, rögtön, most, már tegnap is késő volt. Ezek voltak a kedvenc fordulatai. Mindig ezeket szajkózta.  Néha bebiggyesztett olyan felesleges sallangokat is, mint határidő, teljesítés, felelősség, amelyek úgy fityegtek ki az időhatározók áradatából, mint búskomor árvalányhaj a kristályvázából.  Még szerencse, hogy a Múzeum előtt véletlenül összefutott két barátjával.
Jólesően hunyta le a szemét. Egy kifeszített gitárhúron három pufók vakond egyensúlyozott pink kockás úszónadrágban, miközben barokk áriákat üvöltöttek Cecilia Bartoli stílusában. Ettől olyan vadkanszerűek lettek a vakondokok.  Végül is a vadkan is csak egy állat, de az egyik gitárhúron lebegő énekest úgy elragadta a hév, hogy lepottyant egy járókelő fejére, aki történetesen maga volt a nagybetűs Határidő, csak éppen hogy beteg öregasszonynak álcázta magát. Az öregasszony meghalt, mert az emberiség felkészülhet egy atomháborúra vagy ismeretlen vírusok támadására, de pink kockás úszónadrágban éneklő vakondokra és Cecilia Bartolira azonban nem.
Nincs itt semmi idegeskedni való – gondolta, miközben csak csörgött és csak csörgött a telefon a zsebében.   
má

        ------------------------------------------------------------------------------------------------------------ 

- Nem kéne mégiscsak a mobilokkal fényképezni?
- Azok szarok. Nem adnak vissza semmit.
- Igen, de így meg nem jutunk el sehova. Számoltad, hogy déltől háromig 500 métert tettünk meg?
- Figyelj, egyre gyorsabban megy, fél óráról lementem tíz percre.
- De szarrá unjuk magunkat így is. Éhes is vagyok. Ha bejutunk az óvárosba, amit ebben a pillanatban erősen kétlek, akkor meg letelepedési engedélyt kell szereznünk, ha mindent le akarsz másolni.
- Azért gondolj bele, hogy nem azokat a fos képeket rakjuk a fészre az útról, mint a többi paraszt, hanem a rajzokat.
- Nézd, én tisztában vagyok a gesztus kibaszott hipszterségével, de ez nagyon fárasztó így.
- Azt akarod, hogy ne legyenek emlékeink?
- Hát most már lassan igen. El kellett volna hozni a fényképezőgépet.
hk

        ------------------------------------------------------------------------------------------------------------ 

Mindenkinek jár a születésnapi kívánságtejesítés. Akkor is, ha az egyáltalán nem komfortos, időszerű, izgalmas vagy érdekes. Idén azt kérte, kísérjük el a szoborhoz, ami ihletet adott egy készülő gigantikus festményhez, amivel bebizonyíthatja végre a Művész Akadémia tanárának, hogy igenis több kéket tud kikeverni, mint Munkácsy. Korán kellett kelni a fények miatt. Vagyis inkább a fények ellen, mert meglehetősen búbánatos, szürke és hűvös az idő. A festőpalánta alkot. Mi egyformán koncentrálunk. Nincs torta, gyertya, ének, buli, se haverok. Csak a testvérek, mint a három testőr. Egy mindenkiért, mindenki egyért. Bárhol, bármikor, bármiben. Akkor is, ha tudjuk, feleslegesen koptatja a szénceruzáit, mert sosem lesz kiállítása, nem írnak róla könyvet, nem tanítják életrajzát az iskolákban. De a professzor azt tanácsolta, támogassuk őt a művészetében, mert lelkes és összeszedett lett általa, mert ez most nagy előrelépés lehet a jövője szempontjából. Elmondta nekünk, hogy mióta fest, pozitívan változik a személyisége. És ez annyira jó módszer, jó eszköz hogy mostantól szerves része lesz a terápiájának.
L. Cat