Fotó: Varga Imre

Egész egyszerűen nem bírta elviselni, hogy szemből fényképezzék. Az olyan érzés volt, mintha valaki felhasítaná a mellkasát, hogy szívét megragadva, kiszorítsa a testéből az életet. És ez az emberi lelket a tűrőképesség határára sodorja, ahol vigasztalhatatlanul imbolyog az ismeretlen és a tovatűnő, majd végül egymást átkarolva bezuhannak a pillanat hamis boldogságába. Ez nagyon kimerítő, emiatt sosem engedte, hogy a kamera farkasszemet nézzen vele. Akkor már inkább hátulról. Mert azt nem látja. Persze tudja, hogy ugyanúgy a lelkére tör az objektív. De mit lehet tenni ezzel a szörnnyel?! Még szerencse, hogy sosem volt túl jó a memóriája. Így aztán amikor már elkattogtak a hátába a fények, már nem is igazán emlékezett, hogy miért is szorongott pár másodperccel korábban.
má

                  ------------------------------------------------------------------------------------------------------------ 

Láttam a jövőt, és bárki látta volna úgy, mint én, elborzadna, haja csomókban hullana, szeme fennakadna. Nem lesz már fű és fa, és nem lesz föld sem, mert amin tapodni fogunk rideg és kemény és fekete mint a pokol. Amerre a szem ellát, csak éles sarkok, rideg vonalak ellenséges hada. Víznek nyoma sem lesz, higgyétek el, bár hallani csörgedezését a felszín alatt. A felszínt magát pedig sem ásó, sem pöröly és véső nem üti át. A fák sem lesznek már, mik árnyat adhatnának, és az emberek nagy tömegben, egymásnak ütődve róják útjukat. Csak tépett tollú, rühes galambok és kövér, pálcikalábú, nyakörves korcsok maradnak Isten végtelen állatkertjéből, mindannyian szánalmas kiszolgáltatottságban kóvályognak a köveken. És nem áldjuk már a Napot, mert éltet adó melege pokoli forrósággá változik, és orrfacsaró aromákat izzaszt a hulladékkal tömött zugokból. Huligánok! Eresszetek ki ketrecemből, mert Istenemre mondom, megbánjátok, ha csak egy kicsinyt is kések. Adjátok vissza lovamat és iszákomat, hiszen sietnem kell, hogy hírt vigyek, mert nagy veszély közeleg.
hk