Fotó: Birtalan Zsolt

Józsi bácsi rosszarcú volt. Kábé születése óta. De lehet, hogy csak az első pár év viszontagságai után kezdtek kiülni arcára azok a bizonyos árnyékok, amiktől minden és mindenki hátrahőkölt, ha meglátta. A kisgyerekek felsírtak, a fiatal lányok sikoltoztak, az anyák elfordították gyermekeik arcát, az öreg nénik imádkozni, a bácsik átkozódni kezdtek, a kutyák eloldalogtak, a macskák fújtak. Pedig igazi angyal volt – legalábbis mindig ezt mondta neki fogadott nagymamája, a sarki kocsma takarítónője, a Gizi néni. Hiába a sok becézgetés, a kis Józsi boldogtalan volt és az is maradt. Közben észre sem vette, de szép eredménnyel kijárta az iskolákat, gyerekei, unokái születtek. Azon a napon is éppen a legkisebbnek vett gyümölcsöt a piacon. Kicsit fázott hazafelé, összehúzta magát és a szokásosnál is félelmetesebb pillantásokat vetett mindenkire, aki csak szembejött. Alma, alma, piros alma, odafönn a fán, ha elérném, nem kímélném, leszakítanám. De elérnem nincs reményem. Várom, hogy a szél azt az almát, piros almát lefújja elém – mondogatta magában egyik kedvenc költőjének sorait és közben jó nagyokat szívott a cigarettájából.
pihe