Fotó: Csősz Géza

A csontok a tányéron, mint a feltámadás blaszfémia karikatúrája, jelezték a hatalmi viszonyok radikális átrendeződését.
‒ Egyszer – suttogta Kajetána nővér a sarokból – mindannyiunkat megsütnek.
Majd a fejére húzta a reverendáját, még jobban begömbölyödött menedékhelyére és rágyújtott egy Munkásra. A súlyos fekete anyag egy idő után lassan megemelkedett a bent felhalmozódott füsttől, amely csak igen lassan szivárgott át Kajetána nővér organisztikus gyászán. Hangosan szipákolt, majd fulladozva köhögött. Egyedül a mennyország gondolata vigasztalta. Amely természetesen nem szomorú, hanem vidám, mint egy toszkánai ária.

A föld és minden távol: paradoxba zárult,
Körültem „itt” és „ott” értetlen feketéllett,
S hazámról úgy hulltam a porba,
Mint átokvert gyümölcs a fárul.

Az ő drága Klotildja pedig szebben és fehérebben, mint valaha; II. Fülöppel vagy magával a Szűzanyával sétálgat pipacsos réteken, és ha ezek éppen nem érnek rá, akkor öregasszonyokat, kisfiúkat és bolhás kutyákat ijeszteget az örökkévalóság kies határán, ahol hajszálvékony vágyon lógnak a kárhozott lelkek a paradicsom és a tisztítótűz között.
Klotild pedig már oly csodálatos és gyönyörű, hogy nem is liba, hanem inkább hattyú.
A füst egyre jobban ellepte a konyhát, így végül ki kellett húzni Kajetánát a sarokból, mert félő volt: a háborúnk végül civil áldozatokat is szedni fog.
má