Fotó: Nagy Zopán

Néha elfelejtem a neved. Nézlek, ahogy a szekrény előtt gombolod a szoknyád reggel, mondanám, milyen szép a lábad, vagy kérdezni szeretnék valamit, például hogy ma mikor végzel, találkozunk-e este, ilyesmi, és akkor hirtelen nem jut eszembe a neved. Gondolkodnom kell pár másodpercet, sorjáznak előttem az Éva, Mária, Judit és a többi, mind másokat jelölnek, régi történetekhez kapcsolódnak, beugranak, csak úgy, attól, hogy rád nézek. Megmaradtak bennem, talán mert nagyon szenvedélyesen, vagy pusztán mert sokszor mondtam ki őket. Az az igazság, hogy kicsit szégyellem magam ilyenkor. Persze annyi minden van mögöttem, van saját múltunk, nem igaz? De tudod, tegnap éjjel valami álomból riadtam fel, mikor felötlött bennem, hogy talán más oka is lehet ennek. Talán a neved nem teljesen a sajátod, a testedhez kötődik, de te nem vagy benne, nem laksz ott, ahol a neved lakik. Esetleg csak félig. Elkezdtél beleérkezni, de valahogy mégsem gravitált eléggé a sorsod. Az előbb is hirtelen megint ebben a pár másodperces tanácstalan állapotban találtam magam, nevek, de egyik sem vagy. Aztán beugrott, és akkor megszólítottalak.

Virág Krisztina