Fotó: Aknay Csaba

Bill vagyok. Happyhonder. Rettegek a boldogságtól. Általában egyedül utazom, a legelső járattal, de ma reggel volt egy szép álmom, ami után le kellett zuhanyoznom, így most kénytelen vagyok a tömeggel tartani. Kerülöm a szemkontaktust, onnan már csak pár lépés a képzelgés, esetleg beszélgetés, egy vacsora és egy film. A végén ott a szégyen, a pia, a gyomortükrözés, a főtt krumpli, a sav a gégében és szívtájékon, aztán pedig jöhet a soha többé oltárán egy gyertyaláng, meg a jóga és a sorozatok. Egy rendes világvárosban bolondból, fóbiásból, művészből, kebabosból mindig túlkínálat van. Innen lehet tudni, hogy az ember nem nyilvános vécé, ami elég jó viszonyítási pont, ahhoz képest, hogy szarunk egymásra. Vegyünk például engem. Itt állok. Úgy csinálok, mintha titkosügynök lennék, a szemeimmel átszúrom a felhőket, egyenes tartás, zsebre tett kéz, sötét aura. Magamban beszélek, de tudom, hogy nem vagyok egyedül. Mi ez? Képesség? Üzenet Istentől? Vagy az ellenlábas Sátántól? Egy működő gyógyszer mellékhatása? Esetleg idegen hatalmak? Fogalmam sincs, de hogy őszinte legyek, csodálatos ez az állapot. Illetve az állapot iróniája a csodálatos. Tudom, hogy nem vagyok egyedül, de sohasem találkozhatok azokkal, akikkel nem vagyok egyedül, hát hová vezetne az a nagy rettegés egymástól, még a végén megszeretnénk egymást és akkor oda a biztonság. Az ember mentális epicentruma igenis a kibillentség, a rettegés, vagy csak szimplán a gonoszság. Csak innen lehet eljutni addig, hogy szeretlek. És ez nem filozófia. Ennyire még én sem lehetek bolond. Az élet ilyen. Kihordjuk két lábon. Muci szerintem ezt még kibírod...

vi