Fotó: Birtalan Zsolt

Bírom a városi nagyházakat. Igaz, általában a kertes családi ház a hétköznapi álom. Kert + ház = saját birodalom. Ugyanakkor a kertes ház magányos alkotás. Csak áll ott egymagában, sose tudja meg, milyen összesimulni egy másik épülettel. Milyen az, mikor két ház hatalmas felületen összeér, és egymás testét faltól falig fűtik. Szív utca 12, 14. Tiszta erotika. Titokban nő össze az egész háztömb egy valódi lakóházközösséggé. Esténként lehunyják sok szemüket, hogy reggelenként a kerregő rolók hangjával ébresszék egymást. Aztán büszkén állnak egész nap, és ki-ki a maga módján munkálkodik. Az iskolának, meg a hivatalnak például délelőtt rengeteg a dolga. Az éttermes ház délben kezdi a pörgést, mint a fel-alá szaládgáló pincérei. Szellőztetés, fűtés, szagelszívás, és még ezer teendő. A színház, a mozi, és a mulatós ház este kezdenek munkába, és olykor csak hajnalban pihennek le. De legtöbbjükbe csak hálni jár a lélek, mégis talán ez az egyik legfontosabb házi feladat. Ezek az óriási élettel teli lények halkan morogva beszélgetnek, miközben időnként óvatosan egymáshoz dörgölőznek. Ilyenkor csak annyit mondanak a lakóik: „Mióta megépítették a metrót, bizony mozognak a falak.” És pont ezért sok ház csak a pillanatra vár, hogy valamibe végre újra beleremeghessen. Majd aztán, ha eljár felettük az idő, és a táguló repedések javítására már nem jut több fedezet, óriás lenyomatokat hagynak emlékként szomszédos kedveseik tűzfalán. Itt élt, szeretett és dolgozott.

bigor