Fotó: Varga Imre 

Párdón, párdón, párdón, párdón, vigyáztam! Ja, nem,  – ­most nem az, hogy ki vagy te, mert elvileg ezt én is kérdezhetném –  semmi személyes, csak itt vagyunk, ugye, sokan vagyunk, ugye, valahogy meg lenni kell, ugye. Látom, te ráérsz, végül is én is, éppen csak vagyok, azt még ott felszedem, te azt már nem kérted, ugye? Na, hát így megy ez  a városban, neked is van, nekem is jut, így vagyunk, tesó, valahogy meg lenni kell, ugye. Hát ez a kurva élet, ezért kell sokan lenni. Túlélünk, valami mindig leesik, písz.
Nem rám figyelsz, látom, nembaj, kurva szép az is, amit fényképezel …  Királyi Vár, vagy mi a fasz? Ja, ki nem szarja le? Tegnap, ma, vagy holnap is.. napi rutin.. ehehe… 
KR

---------------------------------------------------------------------------------------------------------------

A nagyváros a galamboké. Nem az emberé. Ezek a madarak képesek csak feltalálni magukat a betonban. Az ember megszűnik embernek lenni. A galamb továbbra is galamb, mert ő képes átlényegülni. „Mi vagyunk az üresek/ A kitömött emberek” írja T.S. Eliot. Tömegben nem lehet másnak lenni. Mindenhol sokan vagyunk, az utcákon, a metrón, a moziban és még a saját fejünkben is, mert még ott sem hagynak magunkra többiek, a tömegek. A galamb megtalálta az egyetlen módját a túlélésnek, amelyben önmaga lehet: vad, kéregető hordaként csap le fenyegetően az üres tömegre élelemért. Az meg boldogan eteti, mert mi mást is tehetne, hiszen más dolga sincs – legalábbis a galamb szerint. 
má

---------------------------------------------------------------------------------------------------------------

Szárnyas magányhiénák. Messziről kiszimatolják a magányos embert és köré gyűlnek. Látszólag csak a kenyérdarabjaikra utaznak, de valójában az egyedüllétből hizlalják magukat. Olyanok is. Befülledt, beteges fajták. Repülő Dorian Gray-ként magukba szívják a magány sorvasztó gőzeit. Persze, vannak turista változataik is. Dózse palota előtt zsúfolódó dögevők. Ők a konzumélőlényeken élősködnek. Éjszaka egymást fotózzák, esernyővel vezetik egymás csoportjait fel és alá, megállnak a kijelölt helyeken és bámulják a húszoldalas prospektus nevezetes helyszíneit. Galamblakásaik telis tele vannak drága, de borzalmas szuvenírekkel, tálakkal, bögrékkel, kulcstartókkal. A konzumfajták és a magányhiénák néha összegyűlnek. Kicserélik, amijük van, és hangosan vihognak.
Mike Modok

----------------------------------------------------------------------------------------------------------------

Doktor Makraz Tihamér ereje teljében lévő idegsebész, nemzetközi szaktekintély, díszpolgári cím várományosa, egy szombati ebéd után, de még a desszert előtt sajnálatos módon megözvegyült. Neje, akit mindenki csak Izának ismert nagy hirtelenséggel hagyta őt egyedül nagypolgári lakásuk százegynehány négyzetméterén, és az ilyenkor szokásos hivatalos ügyek intézésében is csak halotti kötelezettségeinek tudott eleget tenni, bármennyire is sajnálták ezt mindketten. Hat hónapi fegyelmezett gyász után Doktor Makraz Tihamér döntést hozott." Azt hiszem drága Izám, kezd elkerülhetetlenné válni, hogy emlékedet ugyan szívemben őrizve, de ugyanakkor magam iránt felelősséget vállalva kijelentsem azt, hogy nekem ez a lakás túl nagy,  és szeretnék újranősülni. Otthonra lelni másnak a szívében. Kérlek, segíts nekem onnan fentről. Én most innen kilépek , elmegyek eszem a hentesnél egy kis oldalast meg velős pirítóst, savanyúsággal, ahogyan te is szeretted, és ha úgy lesz, ahogyan lenni kell, akkor küldj egy jelet." 
vi

----------------------------------------------------------------------------------------------------------------

Kedves Barátom! Szétrebbenő gondolataink ne zavarják meg érzékelhetni a valóságot, amely ha szakadozott vonalakban, mégis csak ott bújik meg mögöttük, mint szigorú ablakosztásokkal élő robosztus, mozdíthatatlan épület. Mert ugye a fa és az erdő, a szálka és a gerenda viszonya szinte egy és ugyanaz. Így, hát barátom – ha szólíthatlak így – ne bántódj meg, ha használlak, hiszen használsz te is, még ha ezzel nem is értesz egyet. Kollégám! E vérzivataros terepen könyörögve kérlek, ne a kicsinységekkel foglakozzunk, ne kapdossunk legyeket, mert ez – legalábbis énhozzám – nem méltó. Figyelj, ha folyamatosan ezzel jössz, én befejeztem. Megyek galambot etetni. Azok legalább megértenek. 
hk 

----------------------------------------------------------------------------------------------------------------

Tudod, nézem a galambokat, és arra gondolok, hogy bizony tele velük a tér. Fejünkre nőnek, gondolom. Á, az ember mindig kitalál valamit, legyintek gondolatban. Mert képzeld, fut át az agyamon, a tudósok kiszámították már az 1800-as években – igen, ezek már akkor is –, na szóval kiszámították, hogy ha a konflisok ilyen ütemben lepik be az utakat, tereket, városokat, és minden családnak lesz majd saját lova, sőt akár kettő is, a cégeknek meg egész méneseik a sok céges lovaskocsihoz, Hát akkor bizony száz év múlva az emberiség számára konkrétan felmerülhet, hogy elmerülhet a lószarban. 
De hát nem így lett, tudod. Feltalálták a robbanómotort, és volt para, nincs para.
dölö