Fotó: Aknay Csaba

-          Itt egy ló – mondta a férfi, mert a legbonyolultabb dolgokat, csak egyszerűen lehet megfogalmazni.

Ő tudta, hogy ez nem lehetséges, hiszen a lovak nem léteznek. Már évezredekkel ezelőtt kihaltak. Tehát az állítás maga a teljes képtelenség. Így jobb nem jutott eszébe, és ezt a választ adta:

-           Két lépésben le tudod ütni a bástyával.

-          Ez nem olyan – hárította el a férfi a segítő szándékot.

Ő megvonta a vállát, mert tulajdonképpen nem is érdekelte. Felőle akár egy egész ménes is sétálgathatott volna a nappalijában. Bár a ménesnek nem természete a sétálgatás, legalábbis a lexikonok szerint.

-          A ló finnugor eredetű szó – próbálkozott új irányt adni a meddő beszélgetésnek.

-          Hülye finnugorok – mondta a férfi.

A ló meg csak csendben legelészett. 

má 

----------------------------------------------------------------------------------------------------------

Hidegfronttal terhes nyári nap volt, az a fajta, ami előtt már két nappal a levertségnek az az ijesztő formája kerítette hatalmába Z-t, amit sosem tudott megszokni. Az émelygés a front érkeztével már megszűnt, a szürke fátyolréteg is elszállt, maradt a hideg napsütés, és a fokozott fényérzékenység, mintha Z hosszú bezártság után bukkant volna elő, folyamatosan hunyorgott és pislogott még a napszemüvege mögött is.

Akadály nélkül szelte át a várost, hosszan vezetett északnak a túlparton a folyó mentén, míg megérkezett a külvárosi házhoz. Megkopott emlékek kötötték a környékhez, esélyt sem hagyott az eltévedésnek, parkolt a járda mellett és kiszállt. Nyomorult kis utca volt, korcs, kicsi házakkal, halvány paródiái az egy kerülettel beljebb lévő külvárosi villáknak, lakóik is halvány paródiáik voltak a villák lakóinak. Vasárnaponként az utcai autómosás tradíciójának hódoltak, hétköznap meg összekoszolták a gépjárművet, hogy fenntartsák a hagyományt.

A ház, amit keresett, ha szép nem is, de új építésű és takaros volt és ugyan nem ragyogott ki tündöklő gyémántként, azért megjelenése vitathatatlanul a környék átlaga fölé emelte. Lakói idegen testként ékelődtek ebbe pár négyzetkilométeres területbe, várva a kilökődést, mint a megváltást.

                                                                                          ----- 

Gondolom, láttál már női mellet - mondta vigyorogva V, miközben a gyereket az ölébe vette és a választ meg sem várva minden jel szerint szoptatáshoz készülődött. Z csak bólintott, az igazat megvallva nem létezik olyan érzékszervi észlelés, amivel ne tapasztalta volna meg már V melleit, csupán a rendeltetésszerű felhasználás látványa volt velük kapcsolatban újdonság. A mellbimbó eltűnt a gyerek szájában és Z arra gondolt, hogy amikor legutóbb látta V melleit azok jó, ha negyedekkorák voltak. V csalhatatlan női ösztönnel ráérzett a gondolati körre.

- 90-es melltartót hordok, vicc az egész. És nevetett őszintén, nem fáradtan, nem fásultan, hanem mint aki abban is örömet lel, hogy egy csecsemő naponta számos alkalommal rágja le a mellét. V boldognak látszott és az is volt, mindig is határozott jövőképpel rendelkezett, és ebbe a karjában tartott gyerek ugyanúgy beletartozott, mint a férje, aki odaadóan szerette őt és akit V őszintén viszontszeretett, meg a ház, ami még talán meg sem épült és amit majd öt év múlva vesznek, meg a nyugdíjelőtakarékosság, amit majd harmincöt év múlva fognak igénybe venni.

V-t utolérte az élet vagy fordítva, igazából nem is számít.

                                                                                           -----

- Bazdmegtarbéla! - mondta indulatosan Z, miután a negyed órányi parkolóhely keresés után a először felbukkanó egyetlen üres helyre Tarr Béla formált igényt. Bazmegtarbéla! És Tarr Béla parkolt.  - Ez hosszú lesz, mondta Z a kerítés tövében nyugdíjasra váró gyanútlan kóbor macskáknak, közben idegesen dobolt a kormányon az ujjaival. Tarr Béla közben parkolt, eltorlaszolva az utat, nagy ívben, a szűk utcán szinte keresztben állva, elképesztően lassan fordult rá az autónyi helyre. Bazmegtarbéla! Z már jobbról balra átvonuló tehéncsordát vizionált, de igazság szerint Tarr Béla ügyesen parkot a szűk placcra ahová jobban megnézve Z autója be sem fért volna oda. Z megvárta, míg a rendező egészen végez, majd óvatosan elhajtott mellette. Tarr Béla közben kiszállt a kocsiból és bocsánatkérően intett a Z-nek, szájáról a köszönöm szót lehetett könnyedén leolvasni. Nincsmitarbéla.

Z