Fotó: Barbay Csaba

- Z, kérlek, nem fogod elhinni, mi történt velem! Hadarta K. a vonal túlsó végén, de Z-nek hirtelen nem jutott eszébe olyan dolog, amit K-val kapcsolatban ne tudna feltételezni, így teljes lelki nyugalommal válaszolta: - De, elhiszem. Ám ez nem akasztotta meg K-t és folytatta: - Akkor történt az egész, amikor meg akartam hallgatni azt a Small Faces vinilt, amit tegnap vettem. Fel is raktam a Lencora, de a borítót meg a csöves hifi erősítőn felejtettem, ami pont a harmadik tracknél fogta magát és kigyulladt a túlmelegedéstől, amitől meggyulladt a felette lévő Monkies poszter. Gondoltam, kérlek, ennek a fele sem tréfa, az a poszter eredeti nyomás, egy vagyont fizettem érte. Kirohantam a konyhába vízért, de elfelejtettem levenni a Marvinomat, pedig nem vízálló, be is ázott, és most nem ketyeg, kérlek, és ráadásul mire visszaértem a poszter is szinte leégett a falról. Ráborítottam a vödör vizet, amitől most úszik az egész szoba, ráadásul leverte a biztosítékot és áll a füst és minden csupa korom. És most nem tudom, hogy mit csináljak, mert a lemez ugyan aránylag épségben megúszta, de a borító úgyszólván megsemmisült, és anélkül nem ér semmit az egész.

K. véglegesen a hatvanas években ragadt, pedig akkor még meg sem született. Bármi, ami a 1960 január 1. és 1969 december 31. között eltelt időn kívül esett, gyakorlatilag semmilyen értékkel nem bírt számára, továbbá - teljesen függetlenül a hatvanas évektől - különleges érzéke volt hozzá, hogy a legrosszabbkor telefonáljon. Most éppen egy török darkwave zenekar élvezetét szakította meg valahol a Tüm renkler soldu és a Kapkara çukurdan sorok között, és Z tudta, hogy innentől kezdve, akárhányszor ezt a számot hallja majd, mindig K, még lángokban állva is pedáns lakása fog eszébe jutni, aminél szebb képet egy török darkwave zenekar még elképzelni sem tudna. Végül minden körbeért. Tüm renkler soldu/Kapkara çukurdan/Tüm sesler sustu/Bir anda.

Z

-----------------------------------------------------------------------------------------------------------

Ötven éven keresztül tartottam távol a falu összes gyerekét a horzsolástól, a mumpsztól, a takonykórtól és még sorolhatnám mi mindentől. Harmincszor voltam az év dolgozója, Beloiannisz híressége és mindenki Maci nénije, a Taigetosz óvoda alapítója, első és utolsó vezetője. Örültem ennek a jutalomútnak, annak ellenére, hogy mellém ült a polgármester középső lánya, aki a maga módján egészen emberi lény. Megértem, hogy a külvárosban ingyenes a parkolás, hogy az itteni gyrosnak pont olyan az íze, mint a belvárosban, és hogy ugyanolyan félkarú és féltestű férfiak álldogálnak a város szívében, mint itt. Sőt, nem fáradtam el, miközben toltuk a buszt, de ez a csatás köcsög, ez egy rakás szar.

vi 

 -----------------------------------------------------------------------------------------------------------

Moira, a múlt konstruktőre itt szokta megbeszélni a találkozókat a kliensekkel, mert a Múzeum márványhűvöse, kiszámított fényei és halk neszei kissé lehiggasztják őket. Várakozás közben vetett egy pillantást az ógörög vázára, amely szegről-végről kollégáját, a vak jóst ábrázolta. Mindketten az időbizniszben dolgoznak. Óhatatlanul is összehasonlította magát Teiresziasszal, aki azért volt világtalan, hogy a jelen káprázata ne fedje el a derengő jövőt, amin persze változtatni lehetetlen. Moira a teljes vakság, a lényeg tökéletes látásának luxusát nem engedheti meg magának. Az egyik szeme lehet vak, azzal fürkészheti a múltat, az egyre halványuló időt, amibe tetszés szerint belepiszkálhat. Viszont figyelnie kell a jelent másik szemével, hiszen onnan jön a megrendelés. Nincsenek skrupulusai. Nem kötődik tárgyához. Olyan, mint egy szenvtelen bérgyilkos. Festhet és kiradírozhat ősi kultúrát. Alkothat és lerombolhat régvolt nagyságot. Átváltoztathatja a gyávát hőssé, vagy ellenkezőleg. Moira tudja, hogy a rengeteg múltelem tetszőleges rendbe illeszthető és, ha nincs ideális darab, akkor végszükség esetén gyártható is. Neki tulajdonképpen mindegy, olyan múltat állít elő, amiben a kedves megrendelő hinni szeretne.

hk