Fotó: Barbay Csaba

A rozsdás babakocsi egy szombat hajnalra lázasodott be. Azonnal hatalmas családi fergeteg kerekedett, mivel Lőrinc szokásához híven pánikrohamot kapott. Ez abból állt, hogy levegő után kapkodott és a napfogyatkozást emlegette. Ha kiborult mindig ehhez a témához fordult már-már megszállottan.

-          Őrizd meg az őszi nedűt – motyogta Lőrinc –, amíg a főpap feljön a lépcsőn, amikor a hold eltakarja a napot. 

Ágotának semmi kedve sem volt megkérdezni, hogy akkor most hívjon orvost, vagy mi legyen, azonban Lőrinc mintha csak kitalálta volna a gondolatait.

-          Nem kell orvos – mondta Lőrinc –, nem vagyok beteg.

-          Nem is neked gondoltam.

De Lőrinc akkor már felpattant, és áthívta a szomszédfiút, akivel bezárkóztak a lázas rozsdás babakocsi váz mellett álló sufniba, ahol hétfő hajnalig azon vitatkoztak, hogy a tárgyaknak van-e lelke.

má 

--------------------------------------------------------------------------------------------------------- 

"Majd ha gyereked lesz, megtudod. Ezt a pofont még megkapod, mert megérdemlem, hiszen adni öröm. Majd megtudod. Mikor én nem leszek. Jusson csak eszedbe. Azt hiszed minden olyan egyszerű? Hogy a boldogság csak úgy repked, mint a pitypang fehér kis szirjeszarja a május végi szélben? Na, gyere ide. Ülj csak ide mellém.”

Ültünk a banyakocsiban. Szoptam az ujját, vártuk azt a hülye Jancsit, hogy hozzon tejet a mézeskalácshoz. Egyébként meg sosem hozott, mert annyira laktózérzékeny volt, hogy inkább átugrott a sápadt bőrű lányhoz, aki meg Piroskával randalírozott egy harmadik mesében, de lényegtelen, mert Jancsi addig elmosogatott. Neki ez volt a heppje, a törpék meg szartak az egészre, azok hülyére kalapácsozták a földet a nap végére és kész. Mire hazajött, mindig elaludtunk a banyakocsiban. Aztán egyik reggel felgyulladt az öreglány. A tűzcsap? Az rozsdás volt, a hülye Jancsi meg megint mosogatni volt a hókadt lányéknál. Én meg egyedül kevés lettem volna, így hagytam, hagy égjen.

vi  

-----------------------------------------------------------------------------------------------------------

Máté baromira nem szeretett volna költözni, jó volt neki a belvárosban, de  Judit addig ette a máját, amíg be nem adta a derekát. A gyerek miatt volt az egész. „Nem fogom benzingőzben tologatni” – ez volt Judit megsemmisítő csapása a viták végén. Mátét azért lepte el bizonytalan szorongás, mert tudta, hogy költözéskor kénytelen megbolygatni azt a végtelenül sérülékeny egyensúlyt, ami a lakásban évek és tárgyak egymásra rakódásával kialakult. Kis pornográf titkait diszkréten elhelyezte a „Máté munka” dobozban. Itt bújtak el előző életének fotói is, amiről Judit nem volt hajlandó tudomást venni. A floppyk, audio- és videokazetták már rég megértek a szemétre. Lehet, hogy volt rajtuk valami fontos, de már sem gép, sem ember nem olvassa őket. „Emlékszel? Ebben ismertelek meg” – mondta Judit az egyik szoknyára, ami lemondással hullott elfelejtendő dolgok kupacára. Akkor rendült meg igazán, amikor mélyebbre ereszkedett, kényszerítette magát, hogy benyisson a pincébe. A történelem hamis tanúinak, - a lomtalanításra megérett néma rádió, vak tv és elsárgult újságok spárgával összekötött halmainak - takarása mögött feltűnt rég halott anyja gyermekkocsija. Nem értette, hogyan volt képes elfelejteni.

hk