Tengerpart
Fotó : Janik Orsolya
A téli napforduló éjszakáján mindig itt vagyok, hogy amikor megérkezik, megkeressem, táskámba rejtsem és magammal vigyem. Nyolc éve soha nem késett, itt várt a hideg, nedves homokban, félig már eltemetve. Nekem nem számít meddig kell keresni, egész nap járom a partot, méterről méterre átvizsgálom, akár az összes homokbuckát átkutatom érte. Van ebben valami izgató, ilyenkor veled vagyok és mégsem, hiszen csak a gondolataim találnak el hozzád időt és távolságot semmibe véve.
Lassan besötétedik, sok palackot kiástam ma a homokból, némelyikben levél is volt, de egyik sem tőled érkezett. Ezeket visszatettem az üvegekbe, újra lezártam és elrejtettem azok számára, akik később érkeznek. Mert minden levélnek van gazdája. Talán az enyémet is megtalálta valaki és hiába olvassa, nem érti azokat a szavakat, amiket nekem írtál, hiszen minden szerelemespár megalkotja a saját szótárát, amit csak ők ketten értenek és senki más kerek e világon.
BSZ
------------------------------------------------------------------------------------------------------------
Ha a végtelennel akarsz találkozni, menj ki egyedül a tengerpartra. Ne a verőfényes, napozóágyas, jónős-macsós, villantós-csobbanós szakaszra, hanem ide, ahol a tartós hullám nem borzolja a hajadat. Legfeljebb a szél. Ami ugyebár a végtelenből jön és oda is távozik. Végtelenekből jól állunk, ott van például a kék égbolt vagy éppenséggel a világűr; hogy a végtelen szeretetről ne is beszéljünk. De itt a tenger sok vizet nézd, mást úgysem látsz, ha szerencséd van, hajót sem, embert pláne nem (hiszen e helyütt miért éppen magadat nézegetnéd), csak a nagy semmit – vagy a mindenséget. Aztán jól elveszve érezheted magad. Persze a magyar ember különleges, neki van magyar tengere, különleges, megnyugtató: hacsak nem hosszában szemléled, látod a túlsó partot. Az biztonságérzetet ad.
Ám ez, e helyütt, a végtelen egyik szélén, ahol most tartózkodsz, fölkavaró. A képen ugyan nem így fest, ilyenkor – szokták mondani – kis pont vagy. Legfeljebb partjelző lehetsz.
gyb
------------------------------------------------------------------------------------------------------------
Végre találkoztunk. Sokat vártam rád. Szerettelek volna megismerni, felfedezni, veled lenni, benned lenni. Érezni a haragod, a nyugtodat, azt, hogy körbefonod a testem, azt, hogy a csillogó napsütést elnyeled, jól megrágod és kiköpöd magadból. Jó lett volna mindkettőnknek, ha az időjárás minimálisan annyi kegyet gyakorol felénk, mint amennyit egy hóhér adhat a nyugdíjas évei előtt saját magának. Nem tudom, hogy akkor melegebb lenne vagy csak világosabb, vagy jó így a viharban mert nem látom azt ahogyan leülepedsz, és nem derül ki, hogy csak holtestek és jelentéktelen dögevők laknak ott a mélységeidben. Ha feltehetnék neked kettő darab kérdést, amire egészen biztosan kaphatnék tőled választ, akkor az egyik az lenne, hogy nem őrjít e meg a gondolat, hogy bölcsője vagy azoknak, akik temetőt és terített asztal csinálnak belőled, igaz néhány perc különbséggel? A másik pedig az, hogy a halak kortyolnak e belőled, és ha igen akkor felrázva vagy keverve?
vi
Hogy is volt?? Volt az a csóka, amelyik valami fáraó elől menekült, aztán jött valami vihar, vagy mi a gyík? Na mindegy, az a tuti, hogy a tenger kettényílt, aztán ő meg átsétált a túlpartra… Csak az nem dereng, hogy mivel csinálta? Lehet, hogy valami cunami volt éppen… De van az a másik arc, annak az ácsnak a fia! Na, az meg úgy sétált át rajta, hogy a víz is a helyén maradt! Bár az is lehet, hogy csak tudta, hogy hová vannak leverve a cölöpök? Mindenesetre egyiket se tudom hírtelen felidézni. Különben is faszom akar ezen átmenni! Nem is értem, mit akartam ezzel az egésszel? Visszamegyek a buszba, aztán megyünk tovább Taktaharkányba, véget ért az Éden Hotel, még jó, hogy vissza tudok menni melózni a szörpgyárba.
(morpho)
A lány nem ment messzire, csak ki az óceán partjára. Várta a hullámokat, hogy elmossák a gondolatait, hogy ne zakatoljon egyfolytában ugyanazon az agya. Abban az irányban Amerika van – mondogatta magának mégis egyre – rengeteg víz, és aztán Amerika. Vajon mit gondolt ugyanitt Kolumbusz, aki állítólag erről a szigetről indult el a nagy semmibe, hogy felfedezze a messzi Indiát? Hogy aztán megtalálja az új földrészt, az ígéret földjét, a lehetőségek hazáját, amelyik ma is markánsan meghatározza a Föld életét. A lány összeráncolta homlokát – Igaz lehet az, amit annak idején a töri tanár mondott, hogy mindenkinek van ilyen óceánja, szigete, Indiája, Amerikája?Csak kinek, hogy hívják?Megvonta a vállát, sarkon fordult – Na, szóval, hol van az a sziget, az az óceán, az az Amerika? Melyik víznek melyik partján kell a távolba nézni?
pihe
