Fotó: Fecher Ágnes

A semmibe kanyargó ablaktalan hosszú folyosó olyan volt, mint kiüresedett metafora egy elmérgesedett hitvitában vagy egy elrontott iniciálé egy középkori ír kódexben. Mivel az emberiség mindig a szélsőségek között vergődik, emiatt vagy üvegpalotákban, vagy pedig zárt szardíniás dobozokban gondolkodik, amikor a modern építészet korszakalkotó megvalósításai kerülnek szóba. Tulajdonképpen egyikre sincs mentség. Hiszen a kiüresedett metaforát helyre lehet tenni egy frappáns hasonlattal, az elrontott iniciáléból meg ki lehet kanyarítani egy képzelt állat pirossal, arannyal és narancssárgával díszített motívumát, azonban a közlekedő, amelynek nem látjuk a végét, olyan fenyegetően tűnik el a semmiben, mint nyúlpecsenye egy dögrovású óriáskígyó torkán.
má

                        ------------------------------------------------------------------------------------------------------------

Hazai 

A gyerekemnek lesz. Egy kis hazai. Tudom, hogy felhúzza majd a szemöldökét, hogy minek ennyi. Meg, hogy minek cipelek. Meg miért nem pihenek. Én ott akarok vele lenni, ott akarok benne lenni. Benne a lecsóban mikor megeszi, benne a paradicsomlében, a fagyasztott borsóban, amit előfőztem, mert az idejében is ott akarok lenni. Én vagyok az anyja, ez a mentségem. Ott fog várni a peronon, legalábbis remélem, mert különben ez a város nekem felesleges. Szép lett ez az állomás, csak megint át akarnak baszni. Egészen biztos, hogy a betonba vágott négyzetet ablak árban számlázták ki. Az ott a fiam. A peronon. Rám vár. Itt ebben az ellopott világban, melyben mindig eltévedek. Igaz, hogy közben rám süt a nap.
vi

                        ------------------------------------------------------------------------------------------------------------

Ültünk abban az istenverte sötétségben, és nem voltak szavaink semmire, és nem tudtuk hogy azért, mert a rég elfeledett múltban léteztek ugyan, csak elhasználtuk őket, vagy egyáltalán, soha nem is voltak birtokunkban. Csak hallgattuk, ahogy a másik szuszog, köhint, ahogy a karja súrlódik testéhez, miközben combját, seggét, fejét vakarja. Néha véletlenül megérintettük a mellettünk lévőt (ilyenkor olyan hirtelenséggel húzódtunk vissza magunkba, mintha ott se lennénk), vagy pihekönnyű, tétova mozdulatokkal kitapogattuk egymást, de ezen kívül semmi. Aztán valaki, – akinek később a Lucifer nevet adtuk – talált egy gondolatot, miszerint, hogy azért valamennyire sejtsük a végét, talán valami kilátást lehetne csinálni. „Kilátás” - ízlelgettük a megtalált szót és megtetszett nekünk, kedvencünk lett, bár abban bizonytalanok voltunk, hogy azért mert jelen pillanatban csak ez állt rendelkezésre, vagy amúgy is nyert volna egy nagyobb mezőnyben. Hozzáfogtunk és ablakokat vájtunk az alagútba. Most már a szavak úgy fickándoznak, úgy megsűrűltek, mint hirtelen apadásnak indult tóban a halak, és látjuk egymás ronda pofáját is, de annak a rohadt alagútnak a végét nem.
hk