Fotó: Birtalan Zsolt

A kopaszodásnak induló úr, a fekete öltönyben, sietve haladt el a kockaépület előtt, amelynek egyhangúságát csupán a tetőn pöffeszkedő hófogók törték meg. A kopaszodásnak induló hófogók törték meg a fekete öltöny egyhangúságát, amely sietve haladt el a kockaépület előtt. A fekete öltöny előtt kopaszodásnak induló kockaépület sietve törte meg a tetőn pöffeszkedő urat. Az egyhangú hófogó, fekete öltönyben, sietve haladt a pöffeszkedő kockaépület előtt. A csupán fekete öltönyben lévő úr, sietve indult kopaszodásnak a tetőn. A tetőn haladt el a pöffeszkedő úr fekete öltönyben, amelynek egyhangúságát csupán a kockaépület előtt lévő hófogók törték meg.
má

  ----------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

Istennek az volt a terve, hogy leszed a tiszta fehér sakktábláról. Szerinte jobb nekem is mert vesztésre álltam. Pedig lófaszt. Ez taktika volt a részemről és lássuk be, hogy bejött. A város üres. A parkoló üres. A gyár üres. A macskakő meg macskakő. Én vagyok az apokalipszisom magányos gyalogja. Elegánsan elszánt, feszült arcizom, ruganyos lépések sora. Telibe mattolom én ezt az egész teremtésmítoszt. Nem azért mert hitetlen vagyok, hanem mert én vagyok a hiba a gépezetben. Velem lesz tökéletes a rendszer, persze csak akkor, ha sikerül elérni a végére. Az újratervezésig. Tudom, ma ünnepnap van, ilyenkor az ember összerezzen egy kicsit. Van egy enyhe bizsergős érzés a gyomor és a szív tájékán, kicsit kilazulnak a nevetőizmok, megmossuk mások lábát, de holnap levágjuk tőből ezt a nagy összeborulást és visszalépünk az előre elrendelt fekete vagy fehér kockára. A királynő egy bástyában kefél a huszárral, míg az Ördög már a következő utáni lépésre készül. Én vagyok az apokalipszisom patthelyzete.
vi

  ----------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

Mottó: „Mégis milyen boldog volt, milyen büszke arra, hogy küzdött a háborúban az üres világban”
the Cure

Nagyon sokat gondolkodtam már azon, hogy miért gyűlölik az emberek az üres világot. Na jó, nem mindenki. Van aki észre sem veszi, és valószínűleg neki van igaza, csak sajnos ő mást sem vesz észre, ezért aztán még sincs. Szóval az évezredek folyamán az emberiség különféle pótszerek egész hadosztályát állította csatasorba az üres világ ellen, de a háború finoman fogalmazva is vesztésre áll. Próbálkoztunk már mindennel. A varázslástól, a valláson át, az alkoholon, a kábítószereken és a nyugtatókon keresztül tudatmódosítók garmadáját próbáltuk már ki. Feltaláltuk a zenét, a könyveket, a színjátszást, a rádiót, a tévét, a mozit, aztán jött az internet, de az eredmény siralmas. Néhányan kalasnyikovot ragadnak, bombákat robbantanak és azzal próbálnak kitörni az űrből, de a végeredmény itt is a zéró felé konvergál. Volt egy barátom, aki őrült volt. Papírja volt róla. Ő azt csinálta, hogy amikor már teljesen belezuhant az üres világba, egyszerűen nem szedte be a skizofréniát tompító gyógyszereit és így simán visszakerült a módosult tudatállapotba. Ez tulajdonképpen a piásnarkós létforma inverze. Nem azzal menekül ki az üres világból, hogy bevesz valamit, hanem azzal, hogy nem vesz be semmit. Ha ebbe kicsit mélyebben belegondolunk, akkor még tovább bonyolódik az egész ügy, és csak hogy kerek legyen a történet, valami hasonló problémakör generálja magát a skizofréniát is. A témakör két legnagyobb szakértője Joseph Heller és Norman Bates.
(morpho)