Fotó: Csősz Géza

‒ Az élet garanciája – motyogta István bácsi –, egy bombabiztos spájz, ahol el lehet rejtőzni az aszalt gyümölcsök, befőttek és füstölt kolbászok közé, majd akkor előbújni, amikor aláírták a békeszerződést.
Mind a hárman bőszen bólogatunk, mert a spájzot mi is nagyon kedveltük annak összes kincseivel. Ezúttal még Olivér is egyetértett, aki teljesen belegabalyodott a Halak kiáltványának ügyében, és kezdek kiütközni rajta apánk nyelvi delíriumainak tünetei.
‒ Hababol a szüty, mert nincs nála bacskoló.
István bácsi helyeslően kókadozott a székében.
‒ Igen – motyogta ‒, pontosan.
Majd hallgatásba burkolódzott. Elmerült az emlékeibe. Ott éppen hatalmas csattanásokkal csapódott be egy bomba nem messze attól az ideiglenes kórháztól, amely valójában egy ukrán paraszt otthona volt és az orvos a légitámadás ellenére próbálta kivésni a vállába kapott golyót.
‒ Katonadolog – biztatta a felcser a sebesültet és az orvost is, mivel már elég sürgős lett volna menedéket keresni, nem pedig piszmogni.
‒ A háborúban – mondta István bácsi – nem az a legszörnyűbb, hogy meghalhat az ember, hanem az, ahogy lassan minden szétesik. Elsősorban a test a hidegtől és az éhezéstől. Aztán az elme is lassan megbomlik, mert lehet, hogy a test sok mindent elvisel, de a lélek...
Annyira felzaklatták az emlékei, hogy remegni kezdett. Csak akkor nyugodott meg, ha gyengéden simogatni kezdtük a kezét.
‒ A spájz – motyogta –, csak a spájz.
má